Az utolsó simításokat gondosan felügyelő Gálfi Attila mindenkit a ház belsőudvarába invitált, ahol a beszédek előtt az idei Müpa Jazz Showcase közönségdíjasa, és az Opus Jazz Club különdíját is elnyert Négyessy Barnabás és triója (Négyessy Barnabás, Thorpe Gáspár, Barakonyi Brúnó) játszott Szabó Gábor szerzeményeket, méltóképp felidézve zenei világát.
Gálfi Attilától megtudhattuk, Szabó Gábor 20 éves koráig e ház harmadik emeleti lakásában lakott szüleivel, ahonnan a család az 1956-os forradalom őszén elindult Nyugatra. Szabó zenéjére, mint oly sokan, ő is tizenévesként figyelt fel, mikor megszerezte Santana 1970-ben megjelent „Abraxas” albumát, amelyen feldolgozta Peter Green, a Fleetwood Mac gitáros-zeneszerzőjének „Black Magic Woman " című szerzeményét, és a végére hozzáillesztette a „Gypsy Queen"-t, Szabó 1966-os instrumentális kompozícióját. Santana pályafutása során többször is beszélt az egyik mestereként tisztelt Szabó Gáborról, felkeltve iránta a rock zene táborának érdeklődését is. Attilát is ő inspirálta, hogy beleássa magát a „disszidensként” agyonhallgatott, az Egyesült Államokban fényes karriert befutott, de hazánkban alig ismert Szabó munkásságába. Az emléktábla állítás gondolata igen hamar felvetődött benne, de tisztes kályha és kemencekészítő mesterként az anyagi hátteret megteremtve sikerült megvalósítania tanulóévei óta dédelgetett álmát. Kijárta az önkormányzatnál a szükséges engedélyeket, megtalálta a tervet készítő Töröncsi Tamás grafikust, és az emléktáblát elkészítő Jankovics Máté képzőművész kőszobrászt.
Márton Attila a Down Beat 1967. októberi számával érkezett, melyben olvasható a nagy vihart kavart Szabó Gábor interjú. A világ egyik legrangosabb, havonta megjelenő jazzmagazinja címlapon hozta le Szabó fotóját az interjúból idézett elhíresült mondatával. „Az a jazz, amit mi ismertünk, halott” – a kijelentés, pláne szövegkörnyezetéből kiragadva, manapság is akár hajnalig tartó vitára késztethet, mindenesetre tény, hogy az akkori új szelek valóban sok régi vágású jazzmuzsikus egzisztenciáját romba döntötték, zenéjükre nem volt kereslet. Munkatársunk megemlítette még, hogy 56 nyarán Ernst Nagy magyar származású amerikai konzul lemezfelvételeket készített az akkori idők vezető hazai jazzmuzsikusaival, köztük Szabó Gáborral is, és a felvételeket eljutatta az Amerika Hangja zenei adásának vezetőjéhez, Willis Conoverhez, aki a forradalom kitörésének egy hónapos jubileumán, november 23-án le is adta. A Voice of America adásait az egész világ hallgatta, Willis Conover a Budapestről érkezett hat magyar jazzfelvétel bemutatásához meghívott öt élvonalbeli amerikai jazz-zenészt a stúdióba, hogy értékeljék a hallottakat. A második darab Szabó Gábor és Garai Attila közös szerzeménye, a west coast orientációjú, humoros című „Sztálinváros Blues” volt, a „földalatti” magyar jazz modern vonulatához tartozó muzsikusokból összeállt Szabó szextett előadásában. Ernst Nagy aztán segítette a novemberben elmenekült Szabó család Amerikába jutását az osztrák menekülttáborból.
Libisch Károly a „Feketére festve” Szabó Gábor bio-diszkográfia szerzője is kiemelte Willis Conover szerepét, hiszen a budapesti Török Pál utcában ma is működő Képzőművészeti Gimnáziumba felvett, és 14 éves korában jórészt autodidakta módon- gitározni kezdő Szabó a Voice of America hallgatása közben szeretett bele a jazzbe. Mint első hazalátogatásakor adott interjújában elmondta, „Éjszaka nagyon halkan kellett hallgatnom a jazzadókat – ha nem voltak zavarva –, mert a nyugati világ zenéjének hallgatása vétek volt a kormány ellen.” Szabó húszévesen érkezett az Egyesült Államokba, ahol keményen meg kellett küzdenie a sikerért. Menekülttársaival alapított triójára nem figyeltek fel, portásként dolgozott egy évig, ennek a havi fixet adó munkának köszönhető viszont, hogy elég pénzt tudott gyűjteni tanulmányaihoz a híres bostoni Berklee-be. Chick Corea, Charles Lloyd évfolyamtársaként 1958 és 1960 között volt a Berklee hallgatója, és már az első évben Willis Conover javaslatára bekerült az 58-as Newporti Jazz Fesztiválra meghívott, Louis Armstrong programját kísérő fiatal európai zenészekből összeállított International Youth Bandbe. Ekkor szemelte ki Chico Hamilton, és szerződtette zenekarába, amelyben Charles Lloyd is játszott. Karrierje beindult, neve ismertté vált Amerika-szerte, a Down Beat kritikusai 1964-ben a feltörekvő tehetségek között (rising star) Zoller Attilával az első helyre szavazták, a zenekar jazztörténeti jelentőségű albumain játszott, köztük az 1965-ben forgatott, később nálunk is bemutatott Roman Polanski rendezte „Repulsion” (Iszonyat) zenéjét adó, jó részt szerzeményeiből álló Chic Chic Chico címűn is. Szabó Gábor lassan már tíz éve élt az Egyesült Államokban, játszott rövid ideig Charles Lloyd és Gary McFarland kvintettjeiben, mikor lehetőséget kapott, ráadásul az Impulse kiadótól az első önálló lemezének felvételére. A „Gypsy ’66” után sorra a legendás kiadónál jelentek meg albumai, másodikként mindjárt a „Spellbinder”, amelyen a világsikert hozó „Gypsy Queen” is hallható, majd sokak szerint az új irányzatot, az ethno-jazzt indító „Jazz Raga”, festményével a borítóján. 1964-ben nyolcadik (a Rising Star kategóriában viszont holtversenyben első Zoller Attilával), 1967-ben a Down Beat olvasóinak szavazásán Szabó a gitárosok között az első Wes Montgomery és a második Kenny Burrell mögött a harmadik helyre került, és az évek során mindig a világ tíz legjobb gitárosa között szerepelt a neve. Itthon viszont annak ellenére, hogy az első olyan magyar jazzmuzsikus volt, akit játéka alapján, és szerzőként is a mai napig világszerte számon tartanak, disszidensként jó ideig agyonhallgatták.
A hetvenes években enyhült a légkör, 1974-ben hazalátogatott, és egy barátjával elment a Marczibányi téri Művelődési Központba az Interbrass koncertjére, aki szünetben őt meg nem nevezve megkérdezte Berki Tamástól, beszállhat-e a második részbe egy Amerikából érkezett gitáros. Berki beleegyezett, aztán mikor meglátta ki jön fel a színpadra, elállt a lélegzete. Minden különösebb hírverés nélkül játszott kétszer a Petőfi Sándor utcai Építők Klubjában, az egyiken lelkes gimnazista jazzrajongóként én is ott voltam. Nem volt hirdetve, még a kapura szerelt táblára sem volt kiírva neve a fellépők között. Gyanútlanul beülve az első sorba ledöbbentem, hogy tőlem két méterre egy bárszéken ülve ki gitározik. A vége felé leejtette pengetőjét, láttam is hova esett, de mivel azon nyomban a zsebéből elővett egy másikat, és zökkenőmentesen folytatta a koncertet, csendben maradtam. Drukkoltam, hogy a tapsok után ne kezdje keresni, hiszen volt másik pengetője, de sajnos kereste, és bánatomra, meg is találta, így egy a szobám falára keretbe képzelt relikvia nélkül indultam haza. A Magyar Televízió a Duna Intercontinental teraszán készített vele interjút, és felvette a Magyar Rádió 8-as stúdiójába szervezett zártkörű koncertjét, amelyen Másik János, Pege Aladár, Kőszegi Imre és Dely István volt partnere, valamint néhány számban Kovács Kati is énekelt. Svédországban két lemezt is készített. Másodszor négy évvel később jött Budapestre, 1978-ban már nagyszabású koncertet rendeztek a tiszteletére a Hiltonban, amelyről szintén televíziófelvétel készült, és ekkor már a Svédországban Janne Schaeffer európai fúziós gitárossal felvett két lemeze, az 1972-es „Small World” és az 1978-as „Belsta River” licenc kiadása az Andrássy úti lengyel kultúrában kapható volt.
Ezt követően egyre gyakrabban jött haza, leginkább gyógykezelés céljából, régóta fennálló heroin függősége miatt, amely a Chico Hamiltonnal töltött időszakra nyúlt vissza. Már az 1970-es évek végén kért drogkezelést, és Chick Corea tanácsára beiratkozott a Szcientológia Egyház által működtetett Narcanon kezelőközpontba. A 80-as évekre azonban megromlott kapcsolata az egyházzal, sikkasztással vádolva be is perelte őket. Chick Corea azonban továbbra is élvezte bizalmát, a közreműködésével Amerikában 1981-ben felvett utolsó, „Femme Fatale” c. nagylemezét pedig a Hungaroton adhatta ki. Rá egy évre, Budapesten a karácsonyi ünnepek alatt szállították kórházba, ahol szervezete végül feladta a harcot, röviddel 46. születésnapja előtt, 1982. február 26-án hunyt el. Édesanyjával, aki hét évvel élte túl, közös sírban nyugszik a Farkasréti temetőben.
1978-ban Szabó 19 év házasság után elvált ír-olasz származású feleségétől, Alicia Solaritól, akitől egy fia született, Blaise, akit hazalátogatva Balázsként említett. Megismerkedett egy szintén nemrég elvált, akkoriban Los Angelesben élt magyar modellel, Marianne Almassyval, akivel 1982-ben bekövetkezett haláláig együtt maradt. Marianne a múzsájává vált, ő látható a „Femme Fatale” borítóján is, Marcella lányát Szabó Gábor sajátjaként nevelte.
A Magyar Jazz Szövetség képviseletében Halper László miután gitárosként méltatta, felolvasta Szabó Gábor első feleségétől, Aliciától született fia, Balázs Amerikából küldött üdvözlő sorait. A szintén külföldön élő Marcella üzenetét a Brazíliában felnőtt, Berklee-n végzett több országban is megfordult zenetanárként is ismert zongorista, Földvári Grego Gergely tolmácsolta, amelynek végén Marcella lánya, az unoka szavaival búcsúzott, „zenéje boldoggá teszi az embereket".
A Négyessy Barnabás trió játékával fejeződött be a Szabó Gábor életútját, munkásságát összefoglaló megemlékezés, az emléktábla avatásra kisétáltunk az utcára. Az eseményt szervező Belváros-Lipótváros Budapest Főváros V. kerületi Önkormányzat részéről Szentgyörgyvölgyi Gábor Gálfi Attilával avatta fel és koszorúzta meg az emléktáblát, amely a világon mindenütt a fúziós zene egyik stílusteremtő atyjaként tisztelt művész üzenetét sugallja. Köszönet alkotóknak, az emléktáblát elkészítő Jankovics Máté képzőművész kőszobrásznak, és a tervet készítő Töröncsi Tamás grafikusnak!
Szabó Gábor (Budapest, 1936. március 8. – Budapest, 1982. február 28.)
Művészetének adózva 1992-ben a Magyar Jazzszövetség Gonda János elnöksége alatt megalapította a Szabó Gábor-díjat,
amelyet minden évben olyan művész kap meg a Magyar Kulturális Alapítvány támogatásával,
aki tevékenységével hozzájárul a magyar jazzművészet színvonalának fejlődéséhez, nemzetközi elismertségéhez.
Budapest V. kerület Városház utca 1. 2025. október 25.
Fotók: Somogyvári Péter