Az alábbiakban egy „lappangó”, a mondott szakirodalmaknál négy évvel korábbi rövid magyar jazzértékelésre hívjuk fel a figyelmet. E szöveg feltehetően az egyik legelső, magyar szerző által írt híradás az Európában is hódító amerikai zenéről. „Lappangó”-nak nevezhetjük, mert bár könyvtárakban hozzáférhető, egyetlen jazztörténeti könyvünk se hivatkozik rá.
„Irodalmi múzeum” címen hosszú éveken keresztül jelentetett meg könyvsorozatot a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Népművelési Propaganda Iroda. A sorozat bizonyos köteteiben magyar irodalmi ritkaságok szövegközlései láttak napvilágot, így például Bártfay László ügyvéd (1797-1858) naplója, Eötvös József kiadatlan írásai, vagy Babits Mihály és Szilasi Vilmos levelezése. Más kötetek tudományos konferenciák anyagát (Vita a Nyugatról), illetve rövidebb, irodalomtörténeti tárgyú esszéket (Kortársak Kassák Lajosról) közöltek. A sorozat azóta sajnos megszűnt létezni.
Az „Irodalmi múzeum” talán legkülönlegesebb kiadványa Mácza János (1893-1974) esztéta/művészettörténész 1926-ban a Szovjetunióban megjelent A mai Európa művészete (Iszkusztvo szovremennoj Evropi) című könyvecskéje volt, melynek magyar kiadására 1978-ig kellett várnunk. Mácza 1923-tól haláláig szovjet emigrációban élt. Négy könyve jelent meg ott, A mai Európa művészete az első volt ezek közül. A kötet kézirata tudtommal elveszett, ezért az 1978-as magyar kiadást oroszból fordította S. Nyirő József.
Az Előszóból (Botka Ferenc) megtudjuk: Mácza írása „az első magyar kísérlet az európai avantgarde monografikus feldolgozására”. Hevesy Ivánnak az izmusokkal foglalkozó munkái ugyan már 1922-ben napvilágot láttak, de azok egy-egy irányzat, illetve a harmadik kötetben három izmus (futurizmus, expresszionizmus, kubizmus) bemutatására szorítkoztak. Mácza marxista, bár e világnézet alapvető teoretikusai közül jobbára csak Plehanov esztétikai nézeteit ismerő könyve – előszavának tanúsága szerint – 1924 tavaszán és nyarán keletkezett, vagyis csupán hét évvel az Original Dixieland Jass Band első lemezfelvételét követően.
Mácza János gyógyszerésznek tanult, de közben kedvtelésből írogatott is. Kezdetben dráma- és színházművészeti problémák izgatták. Avantgarde szerzőnek indult: 1915-től Budapesten élt és Kassák lapjainak munkatársa lett. Főként a német expresszionizmus volt rá nagy hatással. A tízes évek végén távolodott el az aktivistáktól. A Kommün lapjaiba írt, majd Szlovákiába, később Bécsbe emigrált. A Kassai Munkásnál már KMP-tagként volt kulturális rovatvezető. Nyelvismeretét kihasználva orosz, cseh és német avantgarde szerzők műveit magyarította.
A mai Európa művészete metszeteiben már némileg háttérbe szorul a színház, a könyv első két része főként irodalmi és képzőművészeti jelenségekkel foglalkozik. Világszemléletének és irányultságának megfelelően főként az foglalkoztatta, milyen eszmei tartalmak olvashatók ki a modern európai művészeti törekvésekből, valamint, hogy emez eszmei tartalmak milyen társadalmi feltételek mellett alakulhattak ki. Az új európai művészi értékek marxista szemléje ugyanakkor, véli az Előszó szerzője, „nem szintetizáló monográfiára törekedett, hanem sajátos tudományos kísérletre”.
Szempontunkból természetesen a tanulmány végén tárgyalt új zene a könyv legérdekesebb része. Mácza három jelenséget ragad ki korának zenei univerzumából, az expresszionizmus hangművészetét, a bruitizmust és a jazzt. Az expresszionista muzsikáról megállapítja: ugyanannak az individualista miszticizmusnak a szüleménye, mint az expresszionista irodalom és képzőművészet. Gondolatmenetét így fejezi be: „Ez a zene valóban „kiáltás”, de nem a vademberé; belső jelentését tekintve annak a kortársunknak anarchikus kiáltása, aki a társadalom ellentmondásai közepette elveszítette önmagát.”
Mácza a bruitizmus képviselte zajzenével kapcsolatban még sokkal elzárkózóbb pozíciót foglal el. Úgy véli, Luigi Russolo és a futurista zajzenészek akusztikus zajkeltő tárgyakból összeállított hangszerparkja hamvába holt kísérlet a zene megújítására, ugyanis „hangszereik” csak mellékesen adnak ki hangot. A következtetés: „Ezek a zeneszerzők a régi zene esztétizmusa ellen harcoltak, s eljutottak a gépek rossz, hamis esztétizmusához.” Russolo és követői kísérletéről még egy jóslatot is megenged magának a magyar esztéta: ez a zene nem maradhat fenn, mivel csak a jelenségek külső jellegét tükrözi vissza, nem pedig „az adott társadalom egész rendszerének lényegét”. (Mint tudjuk, Mácza jóslata nem vált be: a különböző műfajokon belüli indusztriális zenék alkalmasint máig divatosak lehetnek. Ez történt a maga idejében a bizonyos szempontból úttörő Kraftwerkkel (Radioactivity), később az indusztrializmust a szintipop világában feloldó Human League-gel. Sokkal kevésbé közérthetők olyan előadók, mint a Throbbing Gristle, a Whitehouse vagy a Psychic TV, de zajzenei kötődéseik félreismerhetetlenek. A jazzt is alkalmilag megérintette az indusztrializmus, például John McLaughlin egyes lemezein ellenőrizhető ez.)
A mai Európa művészete alighanem szinte páratlan esztétikai elmefuttatás abból a szempontból, hogy a 20-as évek derekán máris művészi jelenségként kezeli a jazzt, és közös fejezetben tárgyalja avantgarde zenei jelenségekkel. Mi több, bizonyos értelemben pozitívabb hangon szól róla, mint az expresszionista és a bruitista zenéről. Mácza a zajzenénél természetesebb (vagyis: nem spekulatív) muzsikát lát benne, melyet nem kellett kitalálni, hiszen mihelyt a feketék népzenéje találkozott az urbánus afro-amerikai közeg igényeivel, minden adva volt e zene megszületéséhez. A szerző „lelkesedése” körülbelül eddig tart. A csupán néhány éve létező műfajról megállapítja, a bruitizmussal szemben a jazznek sikerült visszatükröznie „az ipar hatalmasainak diadalát”. A szerző sajnos adós marad a magyarázattal, vajon Jean Goldkette, Bix Beiderbecke, Paul Whiteman, Louis Armstrong vagy a fiatal Duke Ellington zenéje hogyan tudta leképezni a nagy iparmágnások kedvező gazdasági-pénzügyi helyzetét.
A jóslat ebben az alfejezetben sem marad el: Mácza szerint a jazz halálra ítélt zenei műfaj. Minthogy elválaszthatatlan az imperializmus oligarcháinak diadalától, amikor majd leáldozik a nagytőke napja, a jazz is szükségszerűen elveszti eredeti arculatát, és olcsó kávéházi aláfestő zenévé korcsosul. Negyvenhét évvel vagyunk a szerző halála után, de jóslatának egyetlen eleme se látszik megvalósulni.
Mácza János írását elsősorban történeti, nem pedig zeneesztétikai szempontból kell értékelnünk. Ne feledjük: kis eszmefuttatása tíz esztendővel Hugues Panassié úttörő európai jazzkönyve, a Le Jazz Hot megjelenése előtt íródott, úgyhogy talán nem tévedünk nagyot, amikor úgy gondoljuk, a moszkvai magyar esztéta az első európaiak között volt, akik számot vetettek a jazz műfajával.
Minthogy A mai Európa művészete magyar kiadása is könyvritkaságnak számít, az alábbiakban közöljük jazzfejezetének teljes szövegét.
A jazz-band
Az utóbbi évek zenei életében érdekesebb és markánsabb jelenség az úgynevezett jazz-band.
A jazz-band hazája az Amerikai Egyesült Államok. Nem „feltalálták”, mint a „bruitizmust”, ellenkezőleg, „kollektívan” hozták létre. A néger népzene dallamai és az amerikai pezsgő városi élet követelményei hívták életre. Ez pillanatnyilag a nyugat-európai lokálok és bárok legnépszerűbb és legdivatosabb zenéje, a „győztes burzsoá” zenéje.
A legigazibb jazz-bandet (mert már vannak hamis jazz-bandek is) négerek produkálják a legkülönbözőbb hangszerekkel. A zenekar összetétele rendszerint a következő: karmester mint konferanszié (ugyancsak eszköz), zongora, 4 hegedű, 2 nagybőgő, 2 kürt, 4 csörgősdob, egy kis dob, kombinált nagy dob, 2 üstdob, triangulum, fagott, kontrafagott és négy emberi hang.
A jazz-bandnek nincsenek kottái; csak a mű általános vázlatát dolgozzák ki; a jazz-band improvizál abban a ritmusban és abban a rendben, amelyet a nagydob vagy a kontrafagott ad meg – ezek a zenekar igazi karmesterei. Magától értetődik, hogy szigorú kompozícióról, ahogy azt a régi zeneesztétika értelmezte, vagy harmóniáról, itt szó sincs. Viszont jelen van a kifejezés olyan dinamikája, amelynek formája a szigorú lineáris kontrapunkt, továbbá olyan váratlan belső erő és szigorú ritmikai egység, amilyennel csak a 19. századi mesterek műveiben találkozunk.
A jó jazz-bandnek épp az sikerült, ami nem sikerült a bruitistáknak: megtalálta a kifejezési formát a nagyipari központok életéhez, és vissza tudta tükrözni az ipar hatalmasainak diadalát.
Ez a magyarázata annak, hogy a jazz-band hallatlanul népszerű, és – „vadsága” ellenére – rendkívüli sikereket arat Nyugaton, helyesebben Nyugat nagyvárosaiban.
Persze ez a siker hamarosan leáldozik majd: a jazz-band a lokálok parkettjéről átköltözik az olcsó kávéházakba, hogy végleg elhallgasson, ahogy elhal majd a Nyugat urainak diadala is, amely létrehozta.
Fotó: antikvarium.hu