Ezek a koncertek mind maradandó élményt nyújtottak, így ahogy az várható volt, színültig megtelt a fesztivál főhelyszíne, a MOMkult földszinten 500, a karzaton 160 ülőhellyel rendelkező színházterme.
Ahogy három éve Garrett turnéja során a „Do Your Dance!”című, Marcus Belgrave trombitás emlékének szentelt lemezét mutatta be, úgy idei, április 22-én, Spanyolországból indult turnéja is a legutóbbi, tavaly megjelent „Sounds From The Ancestors” anyagára épült.
A legutóbbi látogatásaihoz képest a kvintettjében csak a dobosok cserélődtek, a most orrot és szájat eltakaró maszkban játszó bőgős, Corcoran Holt, az ütőhangszeres Rudy Bird, és a Benito Gonzalezt váltó zongorista, Vernell Brown, már 2012 körül beépült zenekarába, és velük már a 2013-as „Pushing the World Away” európai bemutató turnéja során találkozhattunk a BJC-ben, ahol McClenty Hunter dobolt. Az ő helyére előbb a Yelowjackets együttesben is feltűnt Marcus Baylor került, majd egy turné erejéig az ugyancsak nem piskóta Samuel Laviso ült a doboknál. A mostani turnén, így a Jazzfest Budapest zárónapján is, viszont a „Do Your Dance!” lemezen feltűnt, és a „Sounds From The Ancestors” stúdió felvételén is doboló, Ronald Bruner Jr játszott, és talán az általam élőben hallottak közül, a legzseniálisabban.
Az 1960-ban, Detroitban született Kenny Garrett ahogy leérettségizett, 1978-ban már a Duke Ellington Zenekarban játszott. Sok időt nem töltött ott, átigazolt Duke fia, Mercer Ellington zenekarába, majd a Thad Jones és Mel Lewis Big Band szerződtette. Dannie Richmond, Donald Byrd, Art Blakey formációiban is feltűnt, de a nagy áttörést életében kétségkívül Miles Davis hozta, a pályafutásával foglalkozó írások is jó ideig Davis zenészeként említették elsősorban. Ő maga erről így vélekedett az allaboutjazz.com oldalán olvasható egyik interjúban: „Minden alkalommal, amikor megemlítik nevemet, valószínűleg társítják majd Miles Davis nevével, de ez így van Herbie Hancock vagy Wayne Shorter esetében is, és sorolhatnám a többieket, akik Miles zenekaraiban tűntek fel. Egy idő után hozzászoksz ehhez. Körülbelül öt évet voltam Miles zenekarában. Ez az életem öt éve volt. Ez volt az egyetlen zenekar, ahol egy évnél többet töltöttem el. Jó öt év volt. Vannak, akik Davis-en keresztül ismertek meg, majd később eljöttek a saját koncertjeimre is. Úgy hiszem, ez része a történelmemnek és büszke vagyok rá.” Bár első saját néven jegyzett albuma 1984-ben jelent meg, jómagam is Davis lemezein tanultam meg nevét. Bár későbbi albumai között a 2008-as „Sketches of MD” Miles Davis emléke előtt tisztelgett, fő példaképének John Coltrane-t nevezte meg. A jóval előbb, 1996-ban kiadott „Pursuance: The Music of John Coltrane” kapcsán ki is fejtette, miként hatott rá Coltrane zenéje: „Nem akarom elmondani az egész John Coltrane sztorit, legyen elég annyi, hogy nagyon spirituális egyéniséggé vált, ezáltal zenéje is nagyon spirituális lett. Az emberek nem nagyon értették, de ő töretlenül kereste az igazságot. És ez az, ami megfogott Coltrane zenéjében, az örök igazság keresése. Azt gondolom, hogy az én előadásmódom az egy külön előadásmód. Nem akartam úgy játszani, mint John Coltrane, én is tudom, hogy John Coltrane sokkal mélyebb tónusú volt, mint én vagyok. Ha valaki Coltrane-t akar hallani, tegyen fel egy Coltrane lemezt, én Kenny Garrett vagyok. Én tisztelegni akartam John Coltrane nagyszerű zenéje előtt, nem pedig hangról hangra lejátszani. S ha tisztelegni akarok nagysága előtt, akkor azt nem úgy teszem, hogy őt utánzom.”
A „Sounds From The Ancestors” Garrett szülővárosa, Detroit gazdag jazz-, R&B- és gospeltörténetét tükrözi, melyhez hozzáadódtak a Franciaországból, Kubából, Nigériából és Guadeloupe-ból érkező zenék is. Mint Garrett kifejtette, arról van szó, hogy emlékezzünk őseink hangjainak szellemére – a templomi istentiszteletek hangjaira, az általuk elmondott imákra, a mezőkön énekelt dalokra, az általuk játszott afrikai dobokra és a joruba énekekre. „A koncepció eredetileg arról szólt, hogy megpróbáljam felidézni újra azokat a zenei hangokat, amelyekre gyerekként emlékeztem – olyan hangokat, amelyek feldobják a lelkedet, olyan emberektől, mint John Coltrane, Aretha Franklin, Marvin Gaye. Olyan dalokat akartam írni, amelyek dallamára az emberek emlékezni tudnak, bármilyen műfajról is legyen szó.” Hogy ez megvalósult, arról a MOMkultban mi is meggyőződhettünk. Garrett sokféle stílust és zenei hatást villantott fel és ugyanakkor ötvözött egybe, egy-egy számon belül is páratlanul könnyedén váltva akár afro-amerikai vagy keleti zenékre, blues-ra, vagy éppen a free-re. Ez utóbbi pár (egészen pontosan öt) emberben kiverte a biztosítékot, és menet közben távoztak, de ők úgy gondolhatták, a kereskedelmi orientációjú smooth jazz jeles képviselőjére, Kenny G-re váltottak jegyet. Sajnálhatják, hogy türelmük elfogyott a keményebb szólók hallatán, mert a végén talán ők is önfeledten táncoltak volna a „Happy People” dallamaira, ahogy azt több százan megtették.
A ráadással együtt csaknem kétórás koncerten Garrett a „Sounds From The Ancestors” album többnyire random játszott nyolc kompozíciója mellett, a régebbiekből is válogatott és az „ősöktől” is került standard a repertoárba. Az elején mindjárt Wayne Shorter szerzeménye, az „Infant Eyes” hangzott el, említenem sem kell, alaposan feldolgozva, de a karibi ritmusokkal indított „It’s Time to Come Home” legvégén, amikor már mindenki azt hitte, hogy vége a számnak, egy szellemes fordulattal beleszőtte a Body and Soul dallamát. A későbbiekben is számos alkalommal „bevágott” egy-egy közismert klasszikus- vagy standarddarabból vett dallamtöredékeket. Az Art Blakey emlékét idéző „For Art’s Sake”, a Roy Hargrove-nak dedikált „Hargrove”, és a többi, valóban emlékezetes kompozíció után a Garrett koncertek szokásos, de soha meg nem unt koreográfiája szerint a végén a „Sketches of MD” élő albumról elővett, vég nélkül játszható „Happy People” most is örömünnepet hozott. A jó időzítésben állandóan visszatérő dallam hatására, ahogy az előző koncerteken is, többen felálltak, és állva tapsoltak a ritmusokra. Közben Garrett a szólói között kérdezgette az egyre jobban révületbe esőkre mutogatva, boldogok-e. Természetesen még a szaxofon hangját is túlharsogó „Yesss” volt a válasz.
Garrett végül egyenként „lekonferálta” zenészeit, akik nevük elhangzása után levonultak a színpadról, Ronald Bruner Jr nevét említette utoljára, majd ő maga is búcsút intett, a magára hagyott dobos pedig még egy pár másodperces, falrengető szóló után vállát megvonva maga mögé dobta ütőit, és ő is levonult. A közönség tombolt, Garrett vezetésével a zenészek visszajöttek, az ováció közepette újra felvették hangszereiket, és belekezdtek az ugyancsak a „Sketches of MD” albumon megjelent, Shorter zenéje ihlette „Wayne’s Thang” újabb extázist kiváltó témájába.
Ez már maga volt a Juju varázslat, a közönség nagy része hipnotikus révületben engedte testét a zenére mozogni, és inspirálta a színpadon játszókat újabb és újabb futamokra. A közben Garrett által bekiabált, valóban őszinte „koszonom budapeszt” olaj volt a tűzre, ekkor már majdnem az egész teltház állva tapsolt, és én is kezdtem elhinni egyre euforikusabb állapotomban, hogy Garrett zenéjének hatására kitörhet a világbéke. Elfeledjük egymás iránt érzett gyűlöletünket és kézen fogva, együtt táncolunk egy szép jövő felé.
A koncert főszereplője mindvégig Garrett volt. Ő vette vállára az egész zenekart, s időnként Davis módjára irányította a zenei történéseket. Játékának egésze, "sound"-ja és virtuozitása mind-mind a legjobb időket idézték.
Közben a jó ízekkel és pontosan játszó Vernell Brown is megvillantotta képességeit, Corcoran Holt levágott egy-egy frenetikus bőgőszólót, a végig szinte extázisban játszó Ronald Bruner Jr és Rudy Bird mellett. Ahogy Kleb Attila a fesztivált záró beszédében megfogalmazta, az elmúlt 16 napban csodákat élhettünk át közösen, ezek mind közös repülések voltak.
Hogy együtt repülhettünk, köszönhető a közönségnek, a zenészeknek. Folytassuk a repülést!
MoMKult/GetCloser, 2022. május 12.
Fotó: Somogyvári Péter
