A leginkább Miles Davis utolsó korszakának lemezeiről ismert Marcus Miller Davis halála után, csak az 1990-es években kezdte szervezni saját zenekarát, és indult világhódító turnéira. Brooklynban született, zenei tehetségét templomi orgonista és karmester apjától örökölte, de erről az apai ágról a Miles zenekarában 1959-63-ig zongorázó Wynton Kelly unokatestvéreként is örökölhetett valamit. Miller klasszikus klarinét szakon végzett, de közben klasszikus tudását felhasználva megtanult billentyűs hangszereken, szaxofonon és gitáron is játszani. Multiinstrumentalista session zenészként robbant be New York jazzéletébe, és számos csodálatos lehetőséghez jutott. Másfél évtizedes session-zenészi pályafutása során több mint 500 lemezen zeneszerzőként, és hangszerelőként is megcsillanthatta kivételes tehetségét. Tévéműsorok, filmek producereként kasszasikereket ért el.
Pályafutásának legfontosabb időszaka azonban a Davisszel való együttműködése volt, kulcsszerepet játszott a fekete mágus 70-es évek közepén önként vállalt száműzetéséből való, 80-as évekbeli zenei visszatérésében. Davis általa nyerte vissza energiáját és kreativitását, és az első három közreműködésével készült album, a The Man with the Horn (1981), a We Want Miles (1982) és a Star People (1983) után Miller annyira kiérdemelte Davis bizalmát és tiszteletét, hogy negyedik közös projektjüket, az 1986-os Grammy-díjas Tutu zenéjét nagyrészt ő szerezte és a hangtechnika legújabb vívmányaihoz nyúlva hangszerelte. Közös munkájuk gyümölcse lett a Mary Lambert filmjéhez írt 1987-es Siesta, valamint az 1989-es Warner Brothers által kiadott Amandla is.
Magyarországon először 1997. április 20-án a Petőfi Csarnokban adott koncertet, és azóta többször tért vissza, fellépett a Millenárison, a Budapest Parkban, az Akváriumban, a Papp László Budapest Sportarénában, a MÜPA-ban és a MOMKultban, valamint a Debreceni- és a Veszprémi Jazz Fesztiválon is. Koncertjeit mindig óriási érdeklődés kísérte, akár sportarénában, akár hangversenyteremben lépett fel zenekarával, mindig teltházat vonzott.
Az ősszel, október 10-én Stockholmból indult európai turnéja során hihetetlen tempóban, szinte minden nap színpadon volt, míg 26-án megérkezett előző esti pozsonyi koncertje után Budapestre, hogy aztán másnap már induljon is Gdansk felé. Mindenesetre semmi fáradtság nem látszott sem rajta, sem társain, akiket a közönség a három évvel ezelőtti a MOMKultban két egymást követő napon, 2022.október 24-én és 25-én adott koncertjein is jelen volt része ismerősként üdvözölhetett.
A billentyűs, a georgiai Conyersben istentiszteleteken játszó és éneklő zenészcsaládban született Xavier Gordon nyolcéves korában kezdte az alapokat adó klasszikus zenei tanulmányait, de szülei révén igen hamar a templomokban hallott gospel hatására figyelme egyre inkább a jazz felé fordult. Olyannyira, hogy ösztöndíjat kapva a Georgiai Állami Egyetem jazz tanszékén diplomázott. A mesterfokot azonban az álmok és sztárok városa, Los Angeles jazzklubjaiba lejárva érte el, ahol többek között John Legend zenekarában is kapott játéklehetőséget. Dalszerzőként Grammy-jelölést kapott, nagy sikerű „X Marks The Spot” című albumáról, melyen Marcus Miller is közreműködött, a „PCH" című slágere bekerült a Billboard top 20-as listájára.
Gyerekként a hip-hop iránt érdeklődött, és az egyik első rapper, LL Cool J volt a példaképe, de idővel szerencsére kinőtte, és a jazz felé fordult a Chicagóban született, de St. Louis-ban felnőtt trombitás, Russell Gunn. Különböző formációkkal 1995-től jelentek meg lemezei, köztük az Electrik Butterfly, a Royal Krunk Jazz Orkestra, és a legutóbbi Blackhawk zenekarával készültek komoly sikereket értek el. Hazai jazzkörökben Wynton Marsalis 1994-es a rabszolgaság történetét feldolgozó Blood on the Fields (Columbia) és Carlos Garnett 1999-es Under Nubian Skies (HighNotee) albumán sidemanként ismerhettük meg.
Donald Hayes-t bár hazájában az egyik legkeresettebb zenészek és hangszerelők között jegyzik, híre nem igazán jutott át az óceánon. Ő is, akárcsak Miller, session zenészként kezdte, sok híresség, köztük Beyoncé turnéin is játszott, és bejárta az egész világot. Megalapította saját zenekarát, megjelentek lemezei, majd neve számos film és tévéjáték zeneszerzőjeként is ismertté vált. A Memphisben született szaxofonos soha nem szakadt el gospel és blues gyökereitől, lélekkel teli szólóit az Erkelben is ováció kísérte.
Az élénk kultúrájú Philadelphiában született multiinstrumentalista dobos, Anwar Marshall is letette a névjegyét zeneszerzőként. Három éve jelent meg első szerzői lemeze „Cold” címen, amely hűen tükrözi szülővárosa sokszínű, soul, jazz és R&B gyökerű hangzásvilágát. Pályafutása során két Grammy-jelölést kapott, ráadásul producerként is sikeres lett.
A koncerten Miller hosszú, ám korántsem rögös pályafutásának főbb állomásait elevenítette fel. Halhattuk az 1993-as „The Sun Don't Lie” című, Miles Davis emlékének ajánlott albumáról a „Panther”, a Davisszel közösen készült Amandlán is megjelent „Mr. Pastorius”, a 2007-es Free albumáról a „Blast” és a legutóbbi, 2018-as Laid Blackről az „Untamed” mostani zenekarára alakított változatát. A szaxofonos David Sanborn is fontos szerepet játszott életében, sikeres tévé sorozatokban is részt vett vele, többször játszott albumain, és koncertjein. Ebből az időszakból Miller Sanborn 1980-ban megjelent Voyeur lemezéről a „Run for Cover” című, saját szerzeményét választotta. Repertoárba került Billy Cobham legendás, a fúziós jazz egyik mérföldkövének számító lemezéről a Spectrum-ról a „Red Baron” is, amely megmozgatta Miller fantáziáját is, és parádésan feldolgozta a legjobb kortárs jazz albumnak járó Grammy-díjat elnyert, 2001-es, a monogramjára szellemesen utaló M2 címet kapott albumán.
A virtuóz szólók, Miller és Donald Hayes bravúros basszusszaxofon kérdezz-felelekei, Xavier Gordon vokóder effektekkel fűszerezett futamai, Russel Gunn ég felé kiáltó trombitája, Anwar Marshall precízen lüktető dobjai extázisig fokozták a hangulatot. A koncert vége felé Miller egy hosszabb szónoklatba kezdett. Számos díja mellett 2012-ben megkapta az UNESCO Művész a békéért kitüntetést, és egyben kinevezték a szervezet „Slave Route Project” szóvivőjének, hogy népszerűségét felhasználva felhívja a figyelmet az atlanti világban manapság is létező rabszolgaságra, és rabszolga-kereskedelemre, a rasszizmus és az előítéletek leküzdésére. Beszélt a világban szerzett tapasztalatairól, afrikai benyomásairól, és mondandója végén elővéve az addig állványán álló basszusklarinétját, zenében is megfogalmazta gondolatait. A szóvivői kinevezése évében megjelent Renaissance albumról a Gorée (Go-ray) megrendítő perceket, katarzist hozott.
Természetesen a „Tutu” sem maradt ki a programból, és a koncert végére is tartogattak meglepetést, Miller a George Benson stílusában játszó gitárvirtuózt, Lakatos Pált szólította színpadra. Miller David Sanborn lemezein is játszott Bensonnal, régóta barátok, mint több közös koncertjükön elmondták, kölcsönösen tisztelik egymást. Lakatos Pálnak nem okozott gondot ezeknek az emlékeknek a felidézése, Benson szinten válaszolt Miller kihívásaira, és ezzel a remek szólóknak teret adó, örömöt árasztó zenével fejeződött be a koncert.
A hatalmas ovációt követően a zenekar adott még egy kiadós ráadást, megcsodálhattuk Miller a húrokat fergeteges ütéssel megszólaltatott, „slappelős” szólóit. Zenével feltöltődve, boldogan, de kicsit fájó szívvel búcsúztunk az Erkeltől, a világ egyik legkarizmatikusabb, a legkeresettebb muzsikusától, és csodálatos zenekarától maradandó koncertélményt kaptunk. Másnap a közösségi médiába belenézve megakadt a szemem egy bejegyzésen. Kiderült, hogy Marshall az említett két MOM koncert egyikének végén a közönség soraiban kiszúrt egy lelkesen tapsoló kissrácot, felhívta a színpadra, és mosolyogva megvárta, amíg a srác nem kevésbé meglepődött papája előkapja mobiltelefonját, és lefotózza őket. Attila jócskán megnőtt azóta, már haladószinten zongorázik, de a dobokhoz is érez affinitást, és most is ott volt barátommal, a három évvel ezelőtti posztot feltevő édesapjával a koncerten. A végén odament a már pakoló Marshallhoz, akinek beugrott a három évvel ezelőtti eset, és átölelve élete második legboldogabb napját adva a fiúnak. Marshall biográfiájában olvasható, „The title of ‘drummer’ is too small to describe Anwar Marshall”, azaz túl kevés őt csak „dobosként” említeni. Megértettem a mondatot, és a koncert után úgy gondolom, a megfelelő hangszereket behelyesítve ez a zenekar minden tagjára igaz.
Erkel Színház, 2025. október 26.
Fotó: Somogyvári Péter
