A legutóbbi látogatásaihoz képest zenekara alaposan kicserélődött, csak az 1990 óta vele játszó, lemezeiről is ismert ütőhangszeres, Rudy Bird maradt hírmondónak, és meglepetésre egy hölgy is került a csapatba. A Havannában született, hazájában már 14 évesen a Sexto Sentido női vokál kvartettben kivételes tehetségét bemutató Melvis Santa pályafutása során olyan neves latin és jazz ikonokkal lépett fel, mint a Buena Vista Social Club, Ravi Coltrane, Christian McBride, Dee Dee Bridgewater. A Grammy-díjra jelölt énekesnő ütőhangszeresként is meghódította a közönséget. A billentyűs hangszereken a többek között Stefon Harris, Buster Williams, Lenny White, Dezron Douglas turnézenekaraiban feltűnt, az utóbbi években saját triójával is szép sikereket elért Keith Brown, bőgőn a Samara Joy, Vincent Herring, Wynton Marsalis koncertjein hírnevet szerzett hondurasi Jason Clotter játszott, és Billy Hart tanítványa, a nigériai-amerikai Michael Shekwoaga Ode dobolt, akit a Hammond rajongók Joey DeFrancesco „More Music” című lemezéről ismerhetnek. Azt talán fölösleges hozzátennem, hogy bárhonnan is jöttek, valamennyien New Yorkban élnek.
A zenekar felállásából már Garrett érkezése előtt sejthető volt, hogy a mostani turnéján nem a legújabb, tavaly megjelent Who Killed AI? című, a jazzt az új digitális világba vivő, az elektronikus zenében Svoy néven ismertté vált billentyűs komponista Mikhail Taraszovval egy laptopon, valódi zenekar nélkül felvett közös lemezét mutatja majd be. A Jazzfest Budapest zárónapján így is megmutatta, ő az, aki bármelyik mesterséges intelligencia fejlesztette robotot le tudna győzni. A viharra készült közönség sem számított rögtön a koncert elején ilyen iszonyatos erejű, egyből az epicentrumba repítő tornádóra. Ahogy a szédületből eszmélni kezdtünk, Garrett máris vitt minket újabb csúcsok felé, átfogó képet adva tizenévesen Duke Ellington zenekarában altszaxofonos csodagyerekként indult ragyogó pályafutása főbb állomásairól, felvillantva az Art Blakey The Jazz Messengers, valamint a Donald Byrd, Freddie Hubbard, Woody Shaw zenekaraiban töltött éveit is.
Többnyire szülővárosa, Detroit kozmopolita francia, kubai, nigériai és guadeloupe-i zenéket beolvasztó gazdag jazz örökségét tükröző 2021-ben megjelent, rá egy évre akkori turnéja budapesti állomásán a MOMkult-ban is bemutatott „Sounds from the Ancestors” albumáról válogatott, némileg átfogalmazva, új színekkel gazdagítva kompozícióit. Erről az albumról került a repertoárba a két legendás dobos, Art Blakey és követője, a nigériai származású Tony Allen emlékére írt „For Art's Sake” Melvis Santa szaxofonját kísérő énekével és Michael Ode merész, afrobeat ritmusú dobjátékával, valamint a „Hargrove”, a néhai nagyszerű trombitás és zeneszerző, Roy Hargrove előtt tisztelgő, a spiritualitásig eljutó hard bop gyökerű zenéjét felidéző szerzeménye. Garrett és Hargrove együtt játszott a modern dobolás atyjaként emlegetett Roy Haynes 2001-es Birds of a Feather: A Tribute to Charlie Parker albumán, a közös zenélés emléke is inspirálhatta a „Haynes Here” megírására, amelyet a 2012-ben megjelent Seeds From The Undergroundot az akkor még javában aktív, tavaly, 99 éves korában meghalt legenda is meghallgathatott. Az 1995-ben kiadott Triologyról a Garrett egyik védjegyévé vált „Wayne’s Thang” a szilárd alapot adó, makacsul, változatlanul ismétlődő bőgő ostinato felett játszott dallamos, időnként talán a szopránra emlékeztető altszólóival Shorter elismerését is kivívhatta. A Garrett billentyűs felvezetésével indult „When the Days Were Different” afroamerikai templomi énekek az afrikai ősök hangjainak szellemét idéző dallamait a zongorától a szintetizátorhoz átült Keith Brown a „Sounds from the Ancestors” lemezen hallott meleg hangulatú középtempójának új lendületet adó szólójával.
Már közel két órája játszottak, ami fizikai teljesítményként is csodálatra méltó, közben egy időre Garrett tartójából előkerült a szopránszaxofon, parádés párbeszédet hallhatunk közte és Melvis Santa, majd a képességeit egyre többször megvillantó Keith Brown között, a ritmusoknak jó ízekkel megágyazó és pontosan játszó Jason Clotter is levágott egy-egy frenetikus bőgőszólót, a végig szinte extázisban játszó Michael Ode és a vokálba gyakran besegítő Rudy Bird mellett. Belekezdtek a hat évvel ezelőtti turnéján bemutatott Marcus Belgrave trombitás emlékének szentelt Do your dance lemez utolsó számába. A „Chasing the Wind” közben egyre többen felálltak, és állva tapsoltak a ritmusokra, végül már mindenki átadva magát a zenének állva tapsolt, boldogság hullám söpört végig a teltházas nézőtéren. Garrett egyenként „lekonferálta” zenészeit, akik nevük elhangzása után a közönség falrengető ovációja közepette vonultak le a színpadról, hogy aztán a tapsok közepette újra felvegyék hangszereiket, extázist hozva belekezdjenek a Garrett koncertek rituális búcsúszámába.
A 2008-ban megjelent Miles Davis emlékét idéző „Sketches of MD” zárója, a vég nélkül játszható „Happy People" most is jazzkoncerteken ritkán átélhető pillanatokat hozott, ráadásul ezek a pillanatok bő húsz percig tartottak. Garrett a szólói és az állandóan visszatérő, ismétlődő refrén között kérdezgette a nézőtéren egyre jobban révületbe esőkre mutogatva, boldogok-e. Természetesen még a szaxofon hangját is túlharsogó „Yesss” volt a válasz, ami tovább inspirálta a színpadon játszókat újabb, és újabb futamokra, a közönség önfeledten, euforikus állapotban táncolt, és dúdolta a dallamokat. A „búcsúszimfónia” rituáléja is újra eljött, a zenészek búcsút intve elhagyták a színpadot, egyedül Ode maradt a dobjainál, és egy káprázatos dobvarázzsal zárta le a koncertet.
Kenny Garrett elérte, hogy átélhessük ugyanazt a katarzist, ugyanazt a transzállapotot, amit ő és muzsikustársai zenélés közben, a témák voltaképpen csak apropót jelentettek a fantasztikusan felépített és végletekig fokozott improvizációinak. Azt az élvezhető, energikus, hagyományokra építő, de mégsem konvencionális mainstream jazzt játszotta magas szinten, amely hallgatása közben a közönség érezhette, hogy valóban meg lett szólítva, be lett vonva. Zenéjében ott van az ősök szelleme, a joruba énekek, a mezőkön énekelt dalok, és ott van Coltrane, Davis és a többi nagy előd, pályatárs öröksége is. Garrett úgy tekint a múltba, hogy befolyásolja a jazz jövőbeli hangzását és fejlődését.
Csodálatos tavaszi után csodálatos élményeket hozott a IV. JazzFest Budapest őszi koncertsorozata is. Kleb Attila a nemzetközi jazzéletben egyre jelentősebb szerepet betöltő fesztivál alapító-igazgatója a koncert előtti záróbeszédében megnyugtatott mindenkit, minden menet közben jött nehézség, az Erkel kiesése, a finanszírozási gondok ellenére töretlen elszántsággal és hittel folytatják a munkát, így a jövőre esedékes ötödik fesztivál is megrendezésre kerül. A már lekötött, visszaigazolt koncertekre beindult a jegyértékesítés, és a program egyre bővül. Érdemes tehát ellátogatni honlapjukra, ahol több lehetőség adódik az előzetes helyfoglalásra, akár a karácsonyi ajándékokra gondolva is.
Eiffel Műhelyház, 2025. november 17.
Fotó: Somogyvári Péter
