Ebben a részben egy olyan énekesnőről lesz szó, aki fiatalon bekövetkezett halála miatt messze nem a képességeinek és alkotásai színvonalának megfelelően értékel a jazztörténet. Mivel, Dinah Washington nem tartozik a gyakran népszerűsített muzsikusok körébe, fontosnak tartom, hogy néhány, az életére és pályafutására jellemző információt megosszak olvasóimmal.
Dinah Washington 1924. augusztus 24-én született az Alabama állambeli Tuscaloosa-ban, Ruth Lee Jones néven. Bár születése időszakában a nagy blues énekesek korszaka leáldozóban volt, maga a blues túlélt minden stílusváltozást és divatot, és mire Ruth tizenéves lett, ismét a zeneszerető közönség figyelmének központjába került. A kislány szinte beleszületett a muzsikába, hiszen édesanyja a helyi vallási közösség templomi énekkarának tagja volt és a gyermek nagyon gyakran hallgatta azokat a gospeleket, spirituálékat, melyeket a kórus énekelt. Természetes azután, hogy fiatal lányként ő is részt vett a közös éneklésekben és ez az időszak egész életére meghatározónak bizonyult.
Joe Newman és Joe Wilder mellett ő maga is szerzője a számnak, amelynek címe: „Record Ban Blues”.
Ruth Lee Jones 1939-ben megnyert egy amatőr énekes versenyt a Regal Theatre-ben, ezzel megtette az első lépést a zenei karrier felé. Mindez történt akkor, amikor egyik nagy elődje, a blues éneklés császárnője, Bessie Smith már két éve halott volt. Ruth hamarosan szerződést kapott egy helyi éjszakai lokálban, mint énekes és zongorista. Édesanyja egyáltalán nem örült lánya választásának, hiszen ő azt szerette volna, ha lánya a templomi éneklést folytatja. Ruth ugyanis ekkor még csak 15 éves volt, túl fiatal ahhoz, hogy az éjszakai életben mozogjon. Ő annyiban eleget tett szülei kívánságának, hogy a templomi éneklést sem hagyta abba, és így még mélyebben sajátította el a spirituálé zenei és vallási tartalmát. Ugyanakkor azzal, hogy egy éjszakai szórakozóhelyen muzsikált, belekerült a zene kommerciális világába is és ezzel ez is élete részévé vált. A gospel éneklés ezidőtájt „eladhatóvá” vált, különösen az államok déli részén. Sallie Martin a nagyon népszerű gospel énekesnő meghívta őt társulatába. Martin egyszer azt mondta Ruth-ról, hogy nagyon tudott énekelni.
A következő felvétellel magunk is megbizonyosodhatunk Sallie Martin igazságáról. A felvétel címe: „Good Daddy Blues”.
Ruth Jones-ból a negyvenes évek elején lett Dinah Washington, amikor abbahagyta a gospel éneklést az utazó társasággal és elhatározta, hogy a továbbiakban a jazzben próbál szerencsét. A történet szerint ebben az időben Henry „Red” Allen zenekarával szerepelt. Allennek nagyon tetszett Ruth hangja és temperamentuma és az akkori burleszkekben szereplő figura alapján Dynamite Washingtonnak nevezte el. Ez később, amikor Lional Hampton zenekarába került Dinah-ra rövidült.
Az „I’ll Never Be Free” című felvétel 1950-ben készült és ekkor Dinah Washington muzsikájában már igen erősen érezhetővé vált a rhythm and blues hatása. Egyre jobb kísérőművészeket sikerült maga mellé vennie és egyre remekebb felvételeket készített. 1952-ben vette lemezre a következő darabot. A zenekarban olyan nevekkel találkozhatunk, mint a tenorszaxofonos Ben Webster, a zongorista Wynton Kelly és a dobos Jimmy Cobb dobos. Hallgassunk meg egy remek felvételt ebből az időszakból, melynek címe: „Trouble in Mind”.
Ha bárki kétségbe akarná vonni Dinah Washington kiemelkedő helyét a jazzénekesek sorában, hallgassa meg a „Blue Skies” című Irving Berlin kompozíciót Dinah Washington és a remek kísérő együttes előadásában.
A felvételek alapján elmondható, hogy Dinah Washington előadásmódjában a fiatalkori gospel éneklés hatása igen erősen jelen volt a későbbiek során is. Az elragadtatott, kissé ordító stílus, a gazdag érzelmi tartalom, az érces, szinte rezes hang, valamint a kinyilatkoztatás-szerű intenzív, drámai előadásmód mind a spirituálé, gospel éneklés jellemzői. Ezek igen jól érzékelhetők mind a blues, mind a közepes tempójú standard dalok előadásakor. Dinah szerette a robbanásszerű belépéseket, a széles gesztusokat, a furcsa, szinte mekegő vibrátókat.
A második CD-re többnyire olyan jazz standardok kerültek, melyek annak ellenére, hogy eredetileg jazz daraboknak készültek, szinte már pop zenei sikereket értek el. Ilyen például az „I’ve Got You Under My Skin”, amely 1954-ben készült.
Az ötvenes évek végén erőteljesen a pop muzsika felé közelített, és több sikeres lemezt készített. Ez a korszaka számára népszerűséget hozott, de nem tagadható, hogy ehhez kellettek olyan jazz-gyökerű hangszerelők, mint pl. Quincy Jones és olyan kísérő muzsikusok, mint pl. Joe Zawinul. Ugyanakkor az is hozzá tartozik az igazsághoz, hogy az ebben az időben készített felvételei nem tartoznak a jazz legjobb alkotásai közé. Hogy az állandóan feszült, sikert hajszoló muzsikus-élet, a popzene – számára – nem kielégítően alkotó tartalma, vagy a sikertelen párkapcsolatok okozták-e benne a meghasonulást, nem tudni. Tény, hogy egyszerre több káros szenvedéllyel is küszködött. Az alkohol, a drogok, a fogyasztó tabletták mértéktelen fogyasztása következtében 39 éves korában, 1963. december 14-én hunyt el. Véleményem szerint a jazz nagy vesztesége, hogy érettebben már nem volt alkalma bizonyítani, hogy a gospelből táplálkozó bluesos énekének helye van a jazz legjobbjai között.
Befejezésül egy nagy elődjének, a blues császárnőjének Bessie Smith-nek az egyik legjellegzetesebb számát javaslom meghallgatni Dinah Washington előadásában. A darab címe „Back Water Blues”.