fbpx

A Carter hurrikán elérte Pestet

2019. október 24.

Ha a viharvadászok mérőműszereivel érkeztünk volna a BJC kedd esti koncertjére, biztos, hogy alaposan kilengett volna a mutató. A Magyarjazz meteorológiai rovatában annyit feljegyezhetünk nyugodtan, hogy a fellépő James Carter elementáris energiákkal rendelkezik. Igaz, az előre jósolthoz képest csak tíz perccel később csapott le. Károkról szerencsére nem érkezett jelentés. A Világsztárok sorozatban egy olyan műfajba pillanthattunk be, ami Amerikában roppant népszerű a 19. század vége óta, sok későbbi jazzcsillag pályája innen indult. Ez a műfaj erős francia gyökerekkel rendelkezik.

A vaudeville

Eredetileg a párizsi utcákon született, a népszerű dalokat a komédiások előszeretettel használták fel rögtönzéseik tagolására. Akkor még úgy nevezték vaulx de ville vagyis: a város hangja. Mert a szórakoztatás és a nyers megfogalmazások jellemezték. Később színpadi produkciót csináltak belőle, idővel ez lett a varieté. Amerikába az angol music hall-ok mintájára került át. Az előadás klasszikus elemei a BJC színpadán is felbukkantak kedd este: a zenéről még szó lesz egy másik bekezdésben, de tetten érhető volt a komikusokat idéző felkonferálásokban, hallottunk kétértelmű egymást ugrató dialógusokat is, és a pantomimnak is fontos szerep jutott a hangszeres párbeszédek interpretálásában (táncnak azért ne nevezzük a háttérben várakozó zenészek mozgását). Carter még a BJC jelképévé vált a szaxofont magasra tartó női alakot is felfedezte magának. Aki nem ismeri a Szabadság szobrot, annak persze szabad a pálya, a poénos asszociációk sorát játszotta el.

A másik frankofon szál a párizsi kocsmákban található. Itt született a gypsy-jazz vagy ahogy a franciák hívják a manouche-jazz. A Reinhardtfest idején sétákat is szerveznek a város északi részén a hozzá kötődő helyek meglátogatására. Saint-Ouen-be érkezett egy karavánnal Belgiumból a család, és itt telepedtek le. A vendéglőt, a La Chope des Puces-ot ma Reinhardt templomaként mutatják meg. De egy átlagos kocsma volt anno állandó élő műsorral.

Organ trio

A koncert anyaga tulajdonképpen egy rádióműsornak köszönhette megszületését. Carter saját bevallása szerint 1983-ban Jim Gallert Jazz Yesterday című műsorában hallotta először Django Reinhardt zenéjét. A mostani projekt különlegessége pont az, ahogy interpretálják ezeket a kompozíciókat a vaudeville-be illő stílusban. A sajátos hangszerelés az egyedi formációból adódik. Carternek a motorvárosból indult karrierje. Ma úgy tartják, fontos szerepe van abban, hogy Detroit felkerült a jazz fontos városainak térképére. Persze azért legyünk igazságosak, hiszen a Blue Note nagyságai, Kenny Cox, Joe Henderson, Marcus Belgrave, Elvin Jones, Donald Byrd is kivették a részüket ebből. Nem rossz névsor ez.

A Django Reinhardt szerzemények eredetileg is trió formációban szólaltak meg. A manouche-jazz hagyományosan a gitár és hegedű mellett klarinét esetleg szaxofon szólt a párizsi vendéglő színpadán. Carter a fekete-amerikaiak a templomi szertartásaiktól a soulig szívesen favorizált hangszerével helyettesíti a gitárt. Gerard Gibbs Hammond B3-on meg is mutatja ennek a hangszer alkalmazásának minden regiszterét. Kísérő dallamhangszertől a lábpedálok basszusfutamain át a technikailag bravúrosan kivitelezett szólókig. Legnagyobb dicsérete talán az, hogy eredeti volt, nem Jimmy Smith vagy Joey DeFrancesco stílusában és frazeológiájával muzsikált. Ami ritkaságnak számít. Még a vaudeville-hez is van érzéke. A hét órakor kezdődő koncerten egy kissrác ült az első sorban, s néha remek poénnak bizonyult, ahogy az ő reakciójára várt a zenei hatások lereagálásában.

Django Legacy

Carter a Django Reinhard örökség újragondolásával ennek a szórakoztató műfajnak a felélesztésére vállalkozott. Megmutatva, hogy a hangszeres virtuozitás és a szórakoztatás nem zárja ki egymást. Ezért vette fel a „Chasin’ The Gipsy” albumot is, amiről válogatta a kompozíciókat a koncertre. Az első órában négy-öt szám hangzott el 15-20 perces verziókban. Mivel a feldolgozások elég szabad asszociációk mentén haladtak rengeteg zenei hivatkozással, az összes utalás felsorolására nem is vállalkoznék. A „Le Manoir De Mes Reves” vagy a „Fleche D’or” kiinduló részlete jó apropó volt a zenészek képességének megmutatásához. Alex White dobolásának is más volt a funkciója ezúttal, hiszen itt a társak zenei ötleteinek párhuzamos lereagálására, és a precíz swinges alap biztosítására kellett koncentrálnia a ritmusváltások közepette. A „Pour Que Ma Vie Demeure” vagy a „Artillerie Lourde” igazi mestermunka volt, prezentálta, hogy a professzionizmus és a humor jól megférnek egymással. James Carter szokás szerint kikészítette kis asztalára az alt-, tenor- és szopránszaxofont, hogy az adott műtéthez, a „Melodie au Crepuscule”, az „Anouman”, a „Nuages” vagy a „La Valse Des Niglos” egy-egy melodikus parafrázisának megszólaltatásához legideálisabbat emelhesse fel onnan. Jó lett volna valamennyit végighallgatni (de lehet, hogy a második koncerten pont ezek kerültek sorra).

A Time kritikusa írta egy fellépésük után, hogy szaxofon, az orgona és a dob a dallamok és a ritmusok állandó áradatával úgy öleli körbe a hallgatót, mint egy anakonda. De nem féltünk a hurrikántól sem, a kígyók királynője sem mérgével öl, hanem a szorításával. Mi pedig biztonságos távolból figyeltük. Onnan tetszett.

 

Budapest Jazz Club, 2019. október 22.

Fotó: Irk Réka (Iván Csaba)

Jazz koncertek - Jazz Concerts in Hungary

H K Sze Cs P Szo V
© 2019-24 MagyarJazz / Jazz.hu szakmai jazzportál, szeretett műfajunk, a JAZZ szolgálatában. All Rights Reserved. • Készítette és kiadásért felelős személy: Irk Réka • Kiadó: Jazzponthu Kulturális Alapítvány • 1122 Budapest, Maros u. 28. • Adószám: 19345684-1-43
Az alapítványnak adományt az alábbi bankszámlára köszönettel fogadjuk: 10700770-73692180-51100005