fbpx

JAZZ+Film

Az italianita kifejezés annak a hallgatólagosan elfogadott elvnek a neve, hogy az európai klasszikus zenében mindenki az olasz mesterektől tanulta el a „szakmát” évszázadokon át. Ha a jazz esetében is létezne ilyen kifejezés, mondjuk american style lehetne a neve, hiszen a 20. század eleje óta mindenki amerikai mintákat követett, ha bevallja, ha nem. A „céhek” teremtette mesterségbeli tudásra büszkék is, szeretik megmutatni a világnak. Ezért születnek az olyan filmek is, mint például a tévének szánt Louis Armstrong - Chicago Style 1976-ban.

A film és a jazz kapcsolódási pontjait bejáró sorozatunk komoly gyűjteménnyé nőtt idővel, de az egyik koronaékszer eddig hiányzott belőle. Ha valaki arra kér, mondjak öt filmet, amit egy jazzrajongónak látnia kell, mindig ez az egyik a felsorolásban. Az amerikai-francia koprodukció igazi kultikus jazzmozi, tulajdonképpen egy amerikai Párizsban történet, de nagyon nem Gershwin modorában.

Ha egy sorozat helyszíne LA, ráadásul a jómódúak és az előkelőségek világa, akkor a bárokban, mulatókban, szalonokban a háttérben óhatatlanul megszólal a jazz. Eddig olyan filmek kerültek szóba a Film és jazz rovatban, ami zenészekről szól, vagy a jazz fontos dramaturgiai szerepet játszik benne. De hogy jön ide Columbo, a Los Angeles-i hadnagy, akit azért nem mellesleg mindenki ismer? A Film és jazz rendhagyó fejezete következik. Két olyan epizód is van, ahol dramaturgiai funkciója is van a jazz megszólalásának, ezért ha valaki belebotlik, vagy megkeresi, ilyen szemmel is érdemes figyelnie.

A szerkesztő előrukkolt az ajánlattal, amit nem lehet visszautasítani. Ha már rendszeresen publikálok filmkritikákat máshol is (a Jazz+Film rovat elindításában is tevékeny részem volt), a jazzt meg köztudottan szeretem, miért ne írnék a Soulról, hiszen több szállal is kötődik a jazzhez. Megnéztem, itt olvasható a válaszom.

A Glenn Miller élete című film úgy kezdődik, ahogy Hollywoodban a forgatókönyvíró iskolában tanítják: egy lepukkant hórihorgas zenész sóvárogva néz Los Angelesben egy meredek utca tetején épült zálogház kirakatában egy harsonát. Aztán beballag, hogy kiváltsa. Nyilván nem először, mert a boltos kedves ismerősként köszönti. Mikor pedig kiderül, hogy barátját várja, mert épp munkája lesz, végre újra zenélni fognak, a tulaj még ugratja is: „Bezzeg ő nem jár a zaciba”, mire jön is a riposzt: „Nem lenne könnyű dolga. Zongorista.” Később a kereskedő hívja fel figyelmét Ben Pollack épp akkor szerveződő új turnéra készülő zenekarára, ami esélyt kínálna az állandó munkára.

Készült néhány emlékezetes film még az elmúlt század vége felé, amit a jazz miatt érdemes megnézni. A „Mo’ Better Blues” például pont ilyen. 90-ben készült, nem a jazz-biopic vonalba illeszkedik, de valódi jazzmozi. Spike Lee jegyzi a forgatót és a rendezést is, sőt amolyan fekete Woody Allenként az egyik fontos karaktert is ő játssza a filmben.

Aki már látta a filmet, tudja, a cím egy szójáték, Aretha Franklint elkísérte egész életében a gyerekkorában ráragadt becenév. Aki már látta a filmet, azt is tudja, hogy nem szabad 145 perces filmet csinálni egy csodálni való istenáldotta tehetségről sem. Mert egyszerűen nem praktikus. Liesl Tommy debütáló rendezőként túl nagy fába vágja a fejszéjét, amikor Aretha Fraklin egész életét el akarta mesélni a mozijában.

1969 pop- vagy rocktörténeti mérföldköve a legendás woodstocki fesztivál volt, ami az Isten szabad ege alatt több mint 400.000 embert vonzott, javarészt fehéreket, mint ahogy az előadók túlnyomó többsége is az volt, Richie Havens és Jimi Hendrix kivételével. A fesztiválról készült film az év ötödik legnézettebb filmje volt és akkori áron 50 millió dollárt hozott. Viszont ha az  ember bárkit megkérdezett volna Európában, vagy akár New Yorkon kívül Amerikában, hogy hallott-e az ugyanabban az évben megrendezett 3-ik harlemi kulturális fesztiválról, a válasz minden bizonnyal nemleges lett volna.

Három héttel ezelőtt, július 1-én került a magyar mozikba (Budapesten az Uránia Nemzeti Filmszínházba) a Frank Zappa (1940-1993) életét és munkásságát bemutató új portréfilm, Alex Winter színész/rendező alkotása. Winter bizonyára maga is tudta, hogy a lehetetlenre vállalkozik: másfél-két óra alatt képtelenség bemutatni egy ilyen szerteágazó, óriási életművet, ráadásul úgy, hogy – ez nyilvánvaló a képsorokból – a rendező feltett szándéka, hogy Zappát, az embert is közelebb hozza a nézőkhöz.

A „Floyd-ügy”-et, vagy nyersebben fogalmazva: a „Derek Chauvin-gyilkosság”-ot követő, 2020. május 26-án kezdődő, a rendőri brutalitás és a rasszizmus ellen tiltakozó megmozdulások Minneapolisban és az Egyesült Államok más városaiban ismét – ki tudja, hányadszor – reflektorfénybe állították a sok évtizedes afro-amerikai polgárjogi küzdelmek fő kérdéseit.

1. oldal / 2