

A Jazzfest Budapest nyitónapján a Gellért-hegyi víztározó csodás panorámát kínáló kilátóteraszán tartott koncert hajnali varázslata után az esti csodát Avishai Cohen hozta európai turnéja első állomásán, az Erkel Színházba. Változó felállású formációival az évek során mindig telt ház előtt lépett fel, vasárnap este új kvintettjével is megtöltötte az ország legtöbb ülőhellyel rendelkező nézőterét.
Különleges koncerttel rukkoltak elő a Nagykanizsai Honvéd Kaszinóban működő JazZeneklub szervezői. Részben szervezési okok miatt előre hozták a szokásos Nemzetközi Jazznap rendezvényét, hiszen a Sárik Péter Trió X Bartók estjét április 26-án rendezték meg. A nemzetközi szinten is nagy sikert aratott album anyagát azzal a céllal hozták létre, hogy mind Bartók Béla zenéjét és mind a jazz-zenét közelebb hozzák az érdeklődők felé.
Mindig is utáltam a lövöldözéseket, ez alól csak a garantáltan humanista, emberre, állatra és növényekre egyaránt ártalmatlan üdvlövések jelentenek kivételt. Az Opus Jazz Clubban legutóbb végig úgy éreztem, hogy a koncert minden pillanatában nehéztüzérséggel soroznak, német militarista kifejezéssel élve „Dauerfeuer”-t kapok a képembe. Érdekes módon, a végén már fájt a kezem a ráadást követelő tapstól, de nem bántam.
Készülő, második lemezét mutatta be a BJC-ben a két év után idén nyáron újra stúdióba vonuló Kalmár Zoltán Quartet. A dobos vezette all-star csapatban egy Emerton-díjas zongorista, Cseke Gábor, egy Artisjus-díjas bőgős, Hárs Viktor és „Az év fiatal jazz-zenésze” közönségdíjas altszaxofonosa, Raboczki Balázs játszott.
Ezúttal bizonyos fokig valóban „blindfold test” volt a múlt pénteki BJC koncert, hiszen – valljuk be töredelmesen – nem sokat tudunk a brit jazzéletről itt, a Duna partján. Ennek „felszámolásán” fáradozik Pallai Péter már hosszú évek óta, és számos kiválósággal ismertette meg a hazai jazzrajongókat, akik közül néhányan, mint pl. Liane Carroll, akár többször is visszatértek hozzánk, és régi ismerősként találkozhattunk vele. Most viszont ismét olyan kiválóság érkezett a ködös Albionból, aki még korábban sohasem járt magyar földön...
Bevallom, hogy én még – 16. éve szolnoki lakos! – a városban ennyi embert jazzkoncerten egyszerre nem láttam. Mondjuk, koncertek sem sűrűn vannak, de az önálló jazzesemények a fehér hollók gyakoriságával vetekednek. Ugyan a Tisza mozi nagyterme is megtelik néha, a Hozam klubban is van évi 3-4 koncert, vagy az Art-járó és Tiszavirág Fesztiválok műsorában is előfordul a jazz, de mint ez az április 5-i nagykoncert, az ritka.
Néhányszor már sikerült eljutnom lemezfelvételekre, és mindannyiszor nagy élményt jelentett „ENSZ-megfigyelő”-ként csendesen követni a hermetizált stúdió sarkából, ahogyan megszületik a mű. Persze, a jazzben gyakori és igen kívánatos jelenség a koncertfelvétel, vagy az ehhez némileg hasonlítható stúdiókoncert is. A mai magyar jazz egyik legígéretesebb és legizgalmasabb formációja, a New Fossils itthon abszolút újszerű és formabontó kezdeményezéssel rukkolt elő: élő stúdió workshopot hirdetett meg, jelentsen ez a furcsa fogalom bármit is.
Nem először fejtem ki, hogy péntekenként (néha más napon), amikor is a HJM az est „gazdája”, akár előzetes tájékozódás nélkül is elmehetünk a BJC-be, mert nem fogunk csalódni és biztosan élvezetes jazzprogramban lesz részünk. Így volt ez legutóbb is.
Vannak pillanatok, amikor egy közösség tagjai egyszerre érezhetik a külvilágtól mentes hangulatot, a jó kedvet, az összetartást és az őszintén mosolygó társakat.
London egy nyüzsgő város, ahol a számtalan jazzklubban a jazz vagy ahhoz közeli stílusok széles skáláját vonultatják fel. Ezúttal három helyen jártam, ahol a közönség valóban az „igazi jazz-zene” varázsában fürdött.
Wayne Shorter számtalan kiváló lemeze közül egyik kedvencem a „Without a Net” c. album, amelynek címe nem az egyik számtól kapta az elnevezését. Ezen a korongon a jazztörténet egyik legnagyobb szaxofonművészével az a trió szerepel, amely húsz éven át játszott vele. Szándékosan nem kíséretről beszélek, mert elképesztő kreativitással vettek részt a művészi munkában. Ők látogattak el hozzánk a napokban, és az elhunyt Mestert sem akárki helyettesítette.
Miben más egy jazzkoncert, ha nők zenélnek? Erre ritkán kapunk választ, mert alig adódik alkalom arra, hogy halljunk női zenészeket jazzt játszani. Egyáltalán kell-e megkülönböztetni a játékukat?
Elég ritkán jutok el - szolnoki lakcímemről - Válik László koncertjeire; legutóbb 2012-ben a Mediawave komáromi eseményén láttam őt élőben. Azóta beszereztem tőlük egy vinilt (már a fenti néven), és kíváncsian vártam a következőt. Nem csalódtam.
Állok a nagykanizsai Hevesi Sándor Művelődési Központ lépcsőjén. Arra várok, hogy valakinek feltehessek egy kérdést. Szerencsére jön József, aki maga is nagy zenebarát. Feltehetnék egy kérdést? Ember! Most jövők a Kanizsa Big Band koncertjéről – förmed rám József, majd hangosan felröhög. Milyen volt? Ó, hát a Béla –Vámos Béla a Kanizsa Big Band vezetője - a szerk. – egy nagy varázsló, a zenekar és a koncert pedig szuper volt! Ez a párbeszéd persze fiktív, de akár meg is történhetett volna március 22-én a Kanizsa Big Band 20 éves jubileumi koncertje után. Ezen az esten a változó felállásban, jelenlegi és a régi tagok játszottak. Az estre két kiváló zenészt Berdisz Tamást (dob) és Elek Istvánt (szaxofon) hívták meg.