A legutóbbi fordulóban, 2025. május 22-én azonban megfordult a kocka. A szaxofonos, Tony Lakatos jött Londonba – és akkor élhettünk is a költői fordulattal: „van ki e nevet nem ismeri?” Ez a legendás szaxofonos egyike annak a maroknyi európai zenésznek, aki anélkül szerzett magának nevet a jazz szülőhazájában, hogy ott letelepedett volna. A neve 280 albumon szerepel, mint vezető, sztár szólista vagy sideman. Sem a Harmónia Jazzműhely szervezőjének, sem a 606 zenész tulajdonosának, Steve Rubie-nak nem kellett rágódnia, melyik angol jelességekkel társítsa Tonyt, mert Tony az új évszázad első tizedében még az Angliában született és élő, félmagyar bőgős, Arnie Somogyi Cold Cherry Soup zenekarában játszott a gitáros Bende Zsolttal, a zongorista Liam Noble-lal és a dobosok virtuóz szigetországi királyával, Winston Clifforddal. Nemrég pedig két egymást követő este töltötte meg közönséggel a Ronnie Scotts-t. Jól ismeri az itteni zenész felhozatalt. Nyugodtan rábízhatták a zenekar megszervezését.
Megvan az ára, ha az ember csak 3-4 hónapot tölt évente Angliában, mert számomra új volt a zongorista John Turville neve, aki pedig Tony választása volt. Viszont amikor hallottam, hogy Winston Clifford is elfogadta a meghívást, tudtam, hogy pazar estében lesz részünk.

A bőgős Dave Whitford neve ismeretlen volt nekem, de az igazat megvallva Tony se tudott róla azelőtt, mert első választását, Arnie Somogyit, mind pedig az utána felkért Niklas Lukassent már előzetesen lekötötték más koncertekre, s így a bőgős Steve Rubie javaslatára került be a zenekarba. Steve is zenész, sőt zenekarvezető, s így különösebb aggodalomra nem volt ok. Valójában semmilyen aggodalomra nem volt ok. A zenészeket telt ház várta.

Tony saját szerzeménnyel nyitott, amit csak utólag konferált. Őszintén szólva a szám közben nem tudtam eldönteni, hogy Tony sajátját vagy valamelyik általam nem ismert jazz standardet hallom. Ez jóformán minden kompozíciójáról elmondható. Tony koncertjei a ma még talán a kisebbséget képező koncertek közé tartoznak, amelyeken nem futkos az ember hátán a hideg, amikor a zenekarvezető bejelenti, hogy most saját szerzemény következik. Épp ellenkezőleg.

A nyitószám, a Blue Chili középtempójú, színfekete zene volt. Tony lazán, funky hangulatban játszott, teljes mértékben engedte a többieket érvényesülni, de már a kezdettől fogva lehetett hallani a zenei szimbiózist Tony szaxofon- és John Turville zongorajátéka között. Mint kiderült, nyaranta együtt tartanak workshopokat Németországban, és innen a koncert teljes terjedelmében érzett közös hullámhossz.
A szám végén Winston kápráztatta el a közönséget egy hosszú, funky szólóval, melynek során valósággal megdaloltatta a dobokat.
Az ezt követő Silver And Gold főhajtás volt a hard bop stílus egyik szülőatyja, a zongorista/komponista Horace Silver előtt. Ez is Tony jazz standardként értékelhető kompozíciói közé tartozik.

A harmadik szám Freddie Hubbard örökzöld Up Jumped Spring-je volt, lágy, kedves ¾-es részekkel, amelyekre akár keringőzhettünk is volna. Winston játéka poliritmikusabbnak bizonyult az óbudai valcer taktusnál, megint kihozta a dobokból a melódiát, de itt az igazi csodákat számomra Turville kezdte produkálni, aki a lágy hangzásból szinte észrevétlenül siklott át a szenvedélyesbe. De Dave Whitford is megmutatta, mi fából faragták. Játéka nagyon emlékeztetett az angol bőgős legenda, Dave Green stílusára (aki most már jó pár éve a mi Gayer Matyink trióját gazdagítja Londonban). Whitford is roppant dallamosan, kimérten, de fantasztikus ritmusérzékkel játszik úgy, hogy minden megpendített hangnak jelentőséget kölcsönöz.

De látom, megint öndugámba dőltem, hogy minden egyes számot próbálok szavakba önteni, amikor magam is tudom, hogy a zene ott kezdődik, ahol a szavak már elveszítették az értelmüket.  De mégis, amikor Tony előadta a néhai nagy Billy Strayhorn kevéssé ismert, de annál gyönyörűbb balladáját, a My Little Brown Book-ot, bepárásodtak a szemeim, mert Tony érzése, és szaxofonjának gyönyörű, rezonáns, húsos tónusa teljesen az ember szívéig hatolt. Noha Tony nem imitálja ezeket a mestereket, de nekem a késői Lester Young, Ben Webster és Dexter Gordon ugrott be a játéka során, miközben John Turville kíséretben és szólóban is gyönyört gyönyörre halmozott. Turville játékáról elmondható, hogy feltűnési viszketegségtől mentes virtuózitással zongorázik, ami majdnem önellentmondásnak hangzik, mint ahogy az is, hogy erős billentéssel tud lágyan játszani, de ez így igaz.

A közönség tombolt. A szünetben senki nem ment el. Szerencséjükre, mert akkor jött a flotta demonstráció, vagy a találóbb francia kifejezéssel élve, a tour de force. Zseniális ihletéssel Tony úgy döntött, hogy Viktor Schertzingernek a 40-es évek elején komponált slágerét, a Tangerine-t latin-amerikai változatban fogják játszani. Erre Winston megszólaltatta a dobokat. Mi az, hogy „megszólaltatta”? Valóságos dobrapszódiát adott elő, melynek során a brazil samba, a choro, az afro-kubai mambo és a karibbi calypso vérforraló ritmusai váltották egymást, jóformán észrevehetetlen átmenetekben, miközben a közönség ugyanolyan lázba jött, mint a zenészek. Ebből bontakozott ki Tony Lakatos lázas, szenvedélyes, érzéki és virtuóz szólója, amit élőben is lehetett hallani a Harmónia Jazzműhely Facebook oldalán, a londoni Liszt Ferenc Intézet zenei igazgatója, Muzslai Virág és a mi Irk Rékánk jóvoltából (a beszámoló végén látható és hallható - a szerk.). Mindenkinek melegen ajánlom, hallgassa meg, amíg le nem veszik. Ez mindent elmond erről a koncertről, csak talán azt nem, hogy amikor a közönség kikövetelte a ráadást, akkor Duke Ellington feledhetetlen Things Ain’t What They Used To Be-jén Winston Clifford egy hajmeresztően jó scat szólót produkált, szavak nélkül felelevenítve a húszas-harmincas-negyvenes évek Ellington zenekarai fúvósainak hangzását.

Ami pedig az est hősét, Tony Lakatost illeti, nem én, hanem egy világhírű amerikai vetély- és pályatárs, a szintén szaxofonos Jerry Bergonzi találta leginkább a fején szöget, amikor ezt mondta: „A kemény tüzes szvingtől a lefinomabb ballada játékig, Tony saját hangzásában fellelhető a jazz szaxofon egész története.”

London 606 - Music XChange Program with Harmónia Jazzműhely, 2025. május 22. 

Fotók: Muzslai Virág (köszönjük a segítséget!)