„Nálunk egy fecske csinál nyarat” – hirdeti büszkén a háromnapos fesztiválnak, és az azt felvezető Jazzpéntekeknek helyt adó étterem komplexum. Valóban nyarat csinált, a tömegközlekedéssel bajosan megközelíthető, és késő este szállás lehetőség híján persze még bajosabban elhagyható Salföldön a 20-a után beköszönő holtszezonban is pezsgett az élet, a parkoló megtelt, és a három nap alatt a szabadtéri nézőtér is. A Káli-medence környező falvait kulturális vonzata, festői szépsége miatt sokan a városból kiköltözve állandó lakhelyül választották, de a törzsközönségnek számítók közül Veszprémből és a Balaton mellől is szép számmal látogatták a fiatal tehetségeknek is lehetőséget adott koncerteket. A rádió többségében Révfülöpről ingázó munkatársai már az első nap örülhettek, csak a szokatlanul meleg későnyári este indult szúnyoginvázió, és a színpadon a fényre szálldogáló bogárhad okozott némi gondot. A második napra ez is megoldódott, jóval a koncert előtt egy szakember környezetbarát füsttel alaposan befújta a színpadot és környékét, és az este nyolcórás kezdésre hirtelen jött lehűlés is lohasztotta a repkedési kedvet. Ahogy a fesztivál mindhárom napján, a „nagykoncert” előtt most is egy tehetséges fiatal kapott szólóban lehetőséget, ezúttal az idén magyar zeneművészet kategóriában Junior Prima díjat kapott gitárművészt, Palásti Mátét konferálta be elsőként a Bartók Rádió főszerkesztője és a Szakcsi Rádió zenei szerkesztője, Veisz Gábor.

Mátéval nyolc éve, az Aranytíz Kultúrházban rendezett I. Belvárosi Jazz verseny döntőjén találkoztam először, ahol mint a hangszerszólisták között a győztes után legtöbb pontszámú versenyző, a zsűri különdíjaként a Debreceni Jazz Napokra kapott meghívót.

A Baranya megyei Gödrén 1966-ban született gitáros testvéreihez hasonlóan már kisgyerek korában kezdett zenélni, bár szíve igazán a gitárhoz vonzotta, ő is először hegedűt kapott kezébe. A kaposvári zeneiskolában továbbra is a hegedű maradt hangszere, de szerencsére az igazgató felhívta figyelmét Snétberger Ferenc toborzójára. A meghallgatást követően felvették a tehetségközpontba, és életében ötéves csodatörténet vette kezdetét, Snétberger mellett tanult Tóth Mátyástól, László Attilától, Lamm Dávidtól, Rozsnyói Pétertől és Neumann Balázstól is. Közben Kaposváron a Közgazdasági szakközépiskolát is elvégezte, de számára mindig a zene maradt elsődleges. Megismerte párját, Gecs Mónikát, aki egyben a menedzsere is lett, és szervezésének köszönhetően az utóbbi években Amerikától Ázsiáig felfigyelhettek Máté különleges tehetségére, amelyből bő félórában Salföldön is ízelítőt adott.

Kezdetektől a latin zene vonzotta, ezen a koncerten is a flamenco került a fókuszba, de a spanyol mellett felcsendültek a Kolumbiában, Kubában hallott, benne továbbra is élesen élő dallamok. Játszott kedvenc gitárosai, a brazil Yamandu Costa, valamint a legendás Ausztriába, majd NSZK-ba települt, Münchenben 50 évesen elhunyt Costa Lukács általa feldogozott műveiből, és a repertoárt színesebbé tevő modernebb, groove-os témákat is. A közönséget virtuozitása mellett a számok között elmondott szellemes átkötéseivel is megfogta, így nem csoda, hogy a Kaliforniában kapott, a Benedetto Gitármanufaktúra névre szólóan neki épített gitárjával kezében vastaps közepette vehetett búcsút Salföldtől.

A Kossuth-díjas Dés László és Dresch Mihály valaha nagyon régen, csupán a Marczibányi téri koncertek után néhány spontán összejött jam sessionön játszott együtt. A nyolcvanat betöltő Ráduly, Németh fémjelezte nagygeneráció tündöklése közben berobbant immár a hetvenedikbe lépett fiatal üstökösei tavaly az Érdi Jazz Fesztiválon léptek fel először közösen alapított kvartettjükkel, és ahogy az várható volt, hatalmas sikert arattak. Bármily hihetetlen, ennek ellenére, egy még szilveszter előtt a Fonóban elért hasonló siker után, a fesztiválon mindössze a harmadik koncertjére készülhetett a zenekar, melyben a két szaxofonos fenomén mellett Orbán György bőgőzik, és Dés András játszik ütőhangszereken. Azért mivel Dés is, Dresch is közben a saját útját járja, és a ritmusszekció is a leginkább foglalkoztatottakból áll, az egyeztetés nem könnyű feladat. Hozzáteszem, hálás, tuti a telt ház, országszerte bárhol komoly rajongótáborral rendelkeznek.

A repertoárba most is saját, improvizatív szerzeményeiket, és azokat a veretes standard feldolgozásaikat szólaltatták meg, melyeket talán anno, azokon a bizonyos Marczibányi sessionökön együtt is játszhattak. Dresch gyönyörű népzenei ihletésű kompozíciója egyből elvarázsolta a hallgatóságot, majd Horace Silvertől a „Song for My Father” az egykor azonos forrásból indult, később látszólag másfelé ágazott, de végül mégis találkozott útjaik emlékét jövőbe mutatóan idézte fel. Az egyik leghíresebb, legtöbbet feldogozott jazz standard adta lehetőséggel élve bemutathatták, hogy különböző megközelítésekből is lehet közös, mindenkit boldogító nevezőre jutni. Dresch mindnyájunknak szóló kompozíciója, a „Jó kívánság”, és az ugyancsak rengeteg feldolgozást megélt Mongo Santamaria szerzemény, a Coltrane szellemében továbbgondolt „Afro Blue” további katarzist hozó szintézist adott. Befejezésként a kortárs zene felé vitt Dés András ütős- és Orbán György bőgőszólójával, majd Dés kettőjük párbeszédébe kapcsolódó frenetikus szopránjával, Dresch kisvártatva csatlakozott fuhunjával értünk el egy csodálatos zenei utazás utolsó állomásához.

Az út végén kapott felkavaró élményeket a kitartó vastaps után lelkünknek a magunkban együtt dúdolt „Nagy utazás” adott megnyugvást, és szeretettel egymásra mosolyogva, szívünkben békével, a jövőre ugyanitt érzéssel búcsúztunk a Káli Fecske Étterem és Kulturális Központtól, Salföldtől.

Szakcsi Jazz Fesztivál, Salföld, 2025. augusztus 22.

Fotók: Somogyvári Péter