Határtalanul: jazz és India – Egy koncert az Opusban
A 2000-ben alakult SAMSARA újjáéledését hirdette a műsorfüzet 2026. július 3-ra az Opus Jazz Club színpadára. Bár ezt a megjelölést kissé túlzásnak tartom, mert ez a zenei műhely – alakulása óta – már néhányszor feltámadt téli álmából (A38-hajó, Szimplakert stb.) A Lantos Zoltán (hegedűk), Juhász Gábor (gitár) és Nyusztay Iván (tabla, ütőhangszerek) felállású hármas – mindhárman a kezdetektől tagok, míg a negyedik alapító Szalai Péter (tabla) volt – már nevében is az indiai zenei világ megidézésével, bemutatásával jelentkezett. A samsara jelentése szanszkritul: örök körforgás (és néhány éve volt egy játékfilm is e címen, e gondolatisággal). Lantos és Juhász persze igencsak elfoglalt muzsikusok: duózásuk mellett mindketten csinálják saját projektjeiket, illetve szerepelnek mások együtteseiben. Hadd ne soroljam föl most őket!
Lantos és Nyusztay éveket töltöttek az indiai szubkontinensen, így tőlük már megszokhattuk a zenei kötődést, de Juhász Gábor jazzirányultsága, zenei múltja izgalmas egymásra találásnak ígérkezett. És megtörtént, mert Juhász annyira bele tudott helyezkedni az indiai mentalitásba – gondolom, már a kezdetektől! –, hogy játéka egyéni színével, intenzitásával az egyik irányítója lett a zenei folyamatoknak.
Az indiai zenében két fontos zenei hagyomány van: az észak- és dél-indiai klasszikus zene. Az egyes előadók ottani stílusa iskolákhoz kötődik. Talán itt volt az első lényeges különbség: a koncerten ugyanis dél- és észak-indiai témákra hajazó kompozíciókat is hallhattunk. Zömmel Lantos Zoltán, illetve két Juhász Gábor szerzeményt. A rága-kompozíciók utolsó – negyedik – tétele mindig rögtönzés; a hangszeres előadó saját alkotása (mint az európai műzenében a kadencia)!
Egy érdekes kérdés lehet az, hogy jazz volt-e az, amit hallottunk, avagy valami más? Az én európai fülemnek, amely az amerikai zenéken (is) szocializálódott, talán nem. Viszont egy indiainak, aki ismeri az ottani hagyományos zenéket, már lehet, hogy más a véleménye. Továbbá ismerjük az indo-jazz stílusmegjelölést vagy a rága-jazz kifejezéseket. Ez utóbbiról először talán a SHAKTI megjelenésével hallhattunk egykoron, bár a múlt század 50-es éveinek közepétől már voltak kísérletek a két kultúrkör összeolvasztására. Elég megemlítenem John Coltrane vagy Alice Coltrane nevét… Vita helyett: ha a SHAKTI-t elfogadjuk jazznek, akkor ezt a zenét is el kell fogadni! Egyébként meg sok fúziós zenei irányzatot, stílust már a jazz stílusaként említenek. Fejlődnek, változnak a kategóriák határai.
Megkaptam az elhangzott számok címeit. Ha valaki szeretne egy kicsit bekapcsolódni a koncert hangulatába, néhány szám régebbi felvétele az interneten elérhető.
- Ambient – Shiyama (Lantos)
- Passacaglia (Lantos)
- No man’s land (Lantos)
- Puriya (Lantos)
- Pompa (Juhász)
- Konnakol - Spirit (Juhász)
- Arun (Ramamani)
- Theravada (Lantos)
- Daksha (Lantos)
- Slowmo (Lantos) és a kikövetelt ráadás…(Reggae Ceylon…)
Legalább négy számban hallhattuk Lantost rezgőhúros hegedűn is játszani, illetve Nyusztay olykor egy udu nevű hangszeren is dobolt. Az egész profizmusa és átszellemültsége varázslatos volt: a lüktetésre felfűzött, olykor az extázisig felfokozott hangsorok, rögtönzések, majd az azt követő csendek hangulata, érzése. Akadt a számok között kedvencem: a másodiknak elhangzó, Bach-korabeli zenei műfaj és az indiai hangulat némi repetitív-zenei irányultsággal elzsongatott „Passacaglia”. Vagy a szünet utáni első kompozíció, a „Pompa” Juhász Gábor meditatív, de élettel teli bevezetőjével, majd a szám második részében a páros szájdobolások (a ritmuskompozíciók vokális bemutatása) a maga nemében egyedülállóak voltak.
Lehetne persze még kitérni az egyes tételek, darabok tartalmi leírásához, a hangulat elmondásához, de ehhez kissé szegényes a fogalmi rendszerem. Jobban kéne ismernem az indiai hagyományokat, fogalmakat, rága- és thála- (dallam és ritmus) rendszereket. El kell nekem hinni, hogy a műfaji meghatározottságokon túl határtalanul jó zenét, etno-, indo- és rága-jazzt hallhattunk.
Opus Jazz Club, 2026. július 3.
Fotó: Stépán Virág, Libisch Károly
