Mielőtt hallgatni kezdjük a lemezt, találgathatunk, melyik Frisellel találkozunk majd. Az egykori hangfestő ECM-zenésszel? A keményebb avantgardistával? A burleszkfilm-zene komponistájával? Előre megmondhatjuk: egyikkel sem, illetve mindegyikkel, de csak más minőségekkel alaposan összevegyítve. A Valentine ismerős és ismeretlen világ egyszerre. Hagyományos, mégis más hangon, friss hangszerösszeállításban ismét megszólal a hamuban sült régebbi és újabb amerikai zenéket ünneplő Bill Frisell, a nagy boszorkánymester, aki valami istenáldotta bűverő folytán képes sokadszorra is lenyűgözni közönségét régi fortélyaival.
A gitáros bizonyos nagy elődökhöz (pl. Ellingtonhoz, Davishez vagy Monkhoz) hasonlóan szívesen veszi elő saját korábbi szerzeményeit újabb és újabb zenekaraival, hogy friss életet leheljen az anyagba. A Valentine tizenhárom számának legtöbbje efféle régi-új kompozíció. Ugyanakkor a címadó, játékosan különcködő, a walking bass által összetartott blues világos utalás Thelonious Monk Epistrophyjára. Ismét egy megszokott fordulat azok számára, akik követték a Baltimore-ból jött gitáros pályáját: Frisell a Monk-életműhöz folyton vissza-visszatérő alázatos utódok egyike, s e szinte szabályosan ismétlődő gesztus alól a mostani album se lehet kivétel. Nem maradhat említetlen Billy Strayhorn A Flower Is A Lovesome Thing-jének feldolgozása sem. Frisell invenciói itt jól megmutatják, milyen mélységei és bonyolult struktúrája van egynémely látszólag egyszerű felépítésű, és szinte átlátszóan tiszta előadásának.
Régen megszólaltatott anyaghoz tér vissza a Frisell-trió, amikor a mostani album elején eljátssza a mali gitáros/énekes
Boubacar Traoré Baba Drame című funky számát, benne a jellegzetes többrétegű gitárhanggal. A darab kevésbé szikár változatban hallható volt a gitáros The Intercontinentals (Elektra Nonesuch, 2003) lemezén. A ringató, észrevétlenül mind komplikáltabb ritmikát alkalmazó afro blues mai változata is pompás kezdőszám. Afrikából a Mississippi deltájába röpít a Levees, egy amerikai stílusú, lassított tempójú rockos blues, melyet Frisell egy 2014-es dokumentumfilmben játszott el először. Sötét színeiben is varázslatos harmónia- és melódiavilága van a Ghost Town (Elektra Nonesuch, 2000) albumról ideidézett Winter Always Turns to Spring-nek.
A gyűjtemény korábban nem hallott szerzeményei sokkal elvontabbaknak hatnak a régi daraboknál. Ilyen az Electricity vagy az Allen Ginsberg versére komponált slo-mo Hour Glass, melyben Frisell pedáleffektjeire figyelhetünk fel.
Közhely Frisell zenéjét country-gyökerekig visszavezetni. Tény azonban, hogy talán valamennyi albumán felhangzanak „népies” hangulatú, többnyire akusztikus, pasztorálszerű szerzemények. Itt a Where Do We Go képviseli e vonalat, míg a Wagon Wheel cowboydal, vagyis a western „footstompin’ music” kategóriájába sorolható. Ez a rurális-bukolikus zenei búvópatak a lemezt záró, a Frisell-repertoárnak állandó részét képező We Shall Overcome-ig tart. A gospelsongból himnikus protestsonggá vált szerzemény eredeti hangú feldolgozása a Valentine egyik remeklése. A gitáros azt mondta e számról, hogy egészen addig fogja játszani, amíg igény van rá.
A Frisell-Royston-Morgan hármas egyszerre kötött és szabad, kollektív és individuális, minden hangot és harmóniát könnyed profizmussal megformáló játéka az egész világon példaként szolgálhat a gitár-bőgő-dob triók számára.
Blue Note, 2020
- Baba Drame
- Hour Glass
- Valentine
- Levees
- Winter Always Turns To Spring
- Keep Your Eyes Open
- A Flower Is A Lovesome Thing
- Electricity
- Wagon Wheels
- Aunt Mary
- What The World Needs Now Is Love
- Where Do We Go ?
- We Shall Overcome
Közreműködik:
Bill Frisell: gitár
Thomas Morgan: bőgő
Rudy Royston: dob