Dresch Mihály szaxofonos, zeneszerző, feltaláló 1979 óta a magyar jazzélet megkerülhetetlen alakja, nagy formátumú művész, aki a jazzt és a népzenét oly módon ötvözi, ami egyedülálló hazánkban, idén pedig Kossuth-díjat kapott munkásságáért.
A mélyinterjúban szóba került a zenélésen kívül a zeneszerzés, az új és készülő lemezek, a tanítás, az improvizálás, az önfejlesztés, és kíváncsi voltam a Máté Péter-díjjal kapcsolatban a véleményére.
Irk Réka / Jazz.hu: Gratulálok a Kossuth-díjhoz! Számítottál rá?
Dresch Mihály: Nem, az ilyenre nem számít az ember. Sőt, a feleségem már többször mondta, hogy báttya - mert így hív, hogy báttya - már kéne, hogy kapjál, mondom ne idegesíts. Én szinte féltem. Már kaptam nagyon nagy kitüntetéseket, mint a kiváló művész, azért az már elég komoly. Őszintén mondom, hogy nem érzem, hogy egyáltalán megérdemeltem volna ezeket a díjakat, de valahogy a sors úgy rendelkezett és nem állok elébe, köszönöm szépen.
Irk Réka / Jazz.hu: Tudod, hogy ki terjesztett fel?
Dresch Mihály: Nem tudom, ezt se tudom.
IR: A munkásságod hány évet ölel fel?
DM: ’79-ben végeztem a konziban, és azóta szabadúszó zenész vagyok. 43 éve. 1979-ben kaptam hivatásos engedélyt. Azért is mentem a konziba, persze nem csak azért, tanulni is mentem, de aki azt elvégezte, a Filharmóniától kapott engedélyt. Emlékszem, akkor 1300 Ft-os gázsi volt megállapítva, ami akkoriban nagyon jó, komoly jövedelem volt. De soha nem kaptuk azt meg sehol.
IR: Azt jónak tartottad, hogy akkoriban engedélyhez kötötték a zenélést?
DM: Igen, jónak tartottam. Akkor szabályozva volt minden. Volt az ORI vizsga, a vendéglátósoknak egy másik kategória, több ilyen kategória volt., de szakavatott emberek, bizottságok előtt kellett valamit nyújtani, és az alapján kaptak az emberek engedélyt. Engedély nélkül nem lehetett fellépni. De szerintem ez nem volt baj. Persze van olyan, hogy valaki nem végzett semmilyen iskolát, mégis csodálatosan muzsikál, de azért egy bizonyos rendszabályozás nem baj.
IR: A koncertek és a lemezfelvételek csak nagyon kis része a munkának. Gondolom az oroszlánrésze a gyakorlás, a próbák, a komponálás. Melyik foglalja el legnagyobb részét az életednek?
DM: Mivel csak a zenével foglalkozom, kertes házban élek, reggel már ma is gyakoroltam. Felkelek 8 órakor általában, és akkor elkezdek gyakorolgatni, a hangszereimmel babrálok, beállítom, meg ilyesmit szoktam csinálni. Komponálni autodidakta emberként csak akkor szoktam, ha jön valamilyen ötlet.
IR: Hogyan komponálsz? Leülsz vagy bármikor, bárhol, ami eszedbe jut leírod? Elénekled és felveszed diktafonra?
DM: Nem, nem szoktam már felvenni. Régen felvettem, mostanában már nem, addig gondolkozom rajta, amíg nagyjából le tudom írni, vázlatosan, és akkor elkezdek vele foglalkozni, finomítani. Van egy kis pianínóm, azon szoktam bíbelődni.
IR: Koncert közben nem szokott újabb ötlet jönni?
DM: Nem annyira, mert ott eleve van egy feladat.
IR: Melyik megy a legkönnyebben – komponálás, próba, gyakorlás?
DM: Mikor melyik, ez alkalomtól függ. Van, amikor nincs kedvem gyakorolni, akkor nem teszem, de azért szoktam, eleve, hogy kondícióban maradjak, ez fontos. Próbálni szeretek, főleg a vonós csapatommal elég gyakran szoktunk próbálni. Úgy szoktam menni a próbára, hogy felkészülök, tudom pontosan, hogy mit szeretnék, hogy a többiek idejét ne pocsékoljam, van egy-két vagy több dolog, amin van mit dolgozni, így hasznosan telik el a próba, azt nagyon szeretem. Amúgy a Fonóban szoktunk próbálni, biztosítják a helyet. A koncertezést is szeretem, van, amikor sikerül, van, amikor nem, az egy idegmunka. Az utazást annyira nem szeretem, de az vele jár. Játszol 1-2 órát, miközben az utazás 4-5 óra, de ez ezzel jár.
IR: Melyik adja neked a legtöbb örömet?
DM: Például egy jó felvétel, mint most a lemezkészítés, ami sikeres lett. Amikor dolgozik az ember egy lemezen - mi nem olyan sokat szoktunk kiadni – és jól sikerül a felvétel, az nagyon jó érzés, az öröm. De koncert is, ha jól gurul, nem kell erőlködni, hanem jó érzéssel tölt el, akkor az egy hétig is jó energiát ad és jó kedvet. Ha fordítva van, nem jól sikerül, az sok erőt és kedvet elvesz. Ez hullámzó.
IR: Az módosítja az érzést valamennyire, hogy a többiek mit éreztek a koncerttel kapcsolatban?
DM: Persze, közös játék természetesen, nagyon sokat számít, hogy működik együtt a csapat. Ezért a próbák tudnak nagyon sokat segíteni ezen. Az Árnyékban című lemezünkkel például Fonogram-díjat is kaptunk jazz kategóriában.
IR: Van tervben új lemez valamelyik csapatoddal?
DM: Most a vonós zenekarral kezd összeállni néhány kompozíció, de még körülbelül fél órányi anyag kell, és jövőre, ha lehetőség van, akkor meg tud jelenni.
IR: Mennyire különíted el ezeket a zenekaraidat? Vannak olyan számaid, amiket játszol itt is, ott is?
DM: Igen, vannak átfedések is, de sokszor gyakorlatiasan működik, mondjuk elhatározom, hogy csinálok valamilyen számot a kvartettemnek, tehát a jazzformációmnak, és valamiért nem működik, akkor azt elviszem a vonósba. Vagy ugyanez fordítva.
IR: Legutóbb Borbély Mihállyal hallottalak közös kvartettetekben játszani. Az improvizáció dominál ebben a zenekarban. A te zenekarodban milyen arányt mutatnak az imprók és a komponált részek?
DM: Nagy vonalakban 50-50 %. Ugyanez a Borbély Misivel is. Ha az ember jó kedvvel játszik, akkor a kompozíció is alakul. Nem lehet tudni, hogy mi improvizáció és mi nem. Meg az ember mindig máshogy játszik el egy-egy dallamot, jó esetben, teljesen friss minden.
IR: Szoktál jam sessionökön jazz standardeket játszani?
DM: Ritkán. El is felejtettem már egy jó részét, amit tanultam. Van egy pár, amit még tudok, de nem jellemző rám, de magát az iskolát ismerem azért, de nem vagyok standard játékos. Nem azt tartom fontosnak, de fontos az is, mert a harmonizálást, skálákat, mindenfélét lehet tanulni belőle, de nem csak ezen az alapon játszom.
IR: Mikor fiatalokkal játszol együtt, mennyire beszélitek meg, mi hogy legyen?
DM: Végül is nem számít, hogy fiatal vagy nem, hanem az számít, hogy valaki felkészült-e, arra a feladatra alkalmas-e, és akkor természetesen ugyanúgy gyakorlunk fiatalokkal. A vonósban is fiatalok vannak, valamint van egy nagyon fiatal cimbalmos srác, Horváth Áronnak hívják, vele szoktam mostanában játszani, volt, hogy duóban is, vele gyakorlunk, próbálgatunk, nagyon ügyes, nyitott, nagyon jó zenész lesz. Lukács Miki tanítja, nemcsak népzenét, hanem klasszikust, Bach darabokat, szabad improvizációt. Miki nagyon felkészült, és adja át a tudást.
IR: A népzene és a jazz jön belőled, az ötvözése hozzád tartozik. Kevés zenésznek sikerül olyan színvonalasan megalkotni, ahogy neked. Van erre recept, amit te alapnak gondolsz, hogy hogyan kell megtanulni, alakítani?
DM: Hát, én erre azt tudom mondani ezzel kapcsolatban, hogy foglalkoztam jazzel elég sokat, standardjátékkal és szabad játékkal is. Sok szabad zenét játszottam Szabados Györggyel is, és saját zenekarommal is volt ilyen időszak régebben. Megszerettem a népzenét, és elkezdtem foglalkozni vele. Felvételeket hallgattam, járogattam táncházakba, figyeltem a zenéket, sok évig benne voltam ebben a dologban, és most is tanulgatok népzenét. Aztán lehet készíteni kompozíciókat, amiben felhasználja az ember a tapasztalatait – én ezt csináltam – és lett belőle az, ami.
IR: Te ugye a jazzből indultál?
DM: Igen.
IR: Szabados fertőzött meg a népzenével?
DM: Abban az időben, mikor kezdtem zenélni, a táncház mozgalom elindult, működött, és akkor már kikerülhetetlen volt, hogy ne menjek el Erdélybe, hallgattam ottani népzenéket – most is fogok menni a nyáron – és bár ma már inkább táborokban lehet hallani zenészeket, így foglalkoztam vele. Szabadosnál inkább tudatos volt, hogy foglalkozni kell a magyar kultúrával. Nem az amerikai alapokra akartuk helyezni a zenét, hanem egy itteni kultúrára. Talán ez a különbség köztem és más zenész között, bár nem szeretnék különbséget tenni zenészek között, de abban az időben, mikor én is kezdtem, akkor Amerika volt a csúcs. Jó, a jazz tényleg csúcs ott, hatalmas mesterek vannak, zseniálisak, óriási világ, az igazi jazz persze. Az igazi jazz, az csodálatos. De nekem volt egy olyan elképzelésem, ami Szabadosnál tudatosult, hogy saját zenét létrehozni itteni kultúrából. Amikor van egy szöveg, akkor ne I love you baby-t énekeljünk, hanem Kedvesem szeretleket. Nem ugyanaz az aspektus. Ehhez persze a népzene is szükségeltetett, meg sok minden, hogy az ember vállalja azt, hogy ő egy itteni magyar ember. Ezen indultunk el, és lett belőle egy ilyen vegyes felvágott.
IR: A fiataloknak mit javasolnál? Hallgassanak bele a népzenébe, vagy aki nem érzi úgy, azoknak nem ajánlod?
DM: Az a helyzet, hogy én nem tanítok, viszont olyan magas színvonalú oktatás van már, mint Borbély Misi tanít az egyetemen, ő tanítja az Elek Pistával együtt a szaxofonosokat, de van már népzenei tanszék is. Ha nyitott az ember, akkor sok mindent megkaphat.
IR: És miért nem tanítasz?
DM: Azért, mert én egy autodidakta vagyok, kicsit szégyellem is, de nem vagyok rá alkalmas, így magamat tréningeztem, nyilván vannak tapasztalataim. A tanításhoz kell egy komolyan, tudatosan, felelősséggel felépített rendszer, nekem pedig ez így nincs meg, és nem is akartam. Borbély Misi viszont egy univerzális tanár is és zenész is, anélkül, hogy udvarolnék neki. Tanítani nem csak a zenének az alap dolgait lehetne, hanem lehet érdemes lenne a zenének a filozófiáját, hozzáállást, milyen összetevők vannak, hogyan gondolkozol, milyen morállal lépsz fel, mit szeretnél üzenni, milyen energiákat átadni…ezek tudatos dolgok, de inkább a filozófiai része. Fontos az, hogy honnét jön a zene, hogyan gondolkozik az ember, stabilabbá teszi az embert, és nagyobb kifejező erővel tud zenélni, milyen gondolatvilág, érzelemvilág van benned, azt is lehet fejleszteni, építeni. Erre mesterkurzusok valók valójában. Egyébként most hívtak két helyre, az egyik a Lamantin fesztivál, ahol játszunk a zenekarban, de idézőjelben vett mesterkurzusra hívtak, bár nem érzem magam mesternek, de pont ilyen témákról fogunk beszélgetni Tóth Viktorral, akit nagyon szeretek, becsülök. Mesterkurzus lesz a sepsiszentgyörgyi jazztáborban is. Van erre igény, hogy elhívnak engem is, hogy milyen tapasztalataim vannak, és a zene lelkéről, filozófiájáról fogok inkább beszélni. Nálam Tóth Viktor vagy Borbély Mihály jobb szaxofonosok, jobban tanítanak, de fontos ez a rész is. Ahogy Amerikában is kialakult a jazzkultúra, ami egy ideig szórakoztató zene volt, de aztán az 50-es évek második felétől és a 60-as évek elején magas művészetté alakult. Egy öntudatos zenévé vált.
IR: Miért tartod azt még most is fontosnak, hogy képezd magad a népzenében?
DM: Gyakorlati okai is vannak. Például megyek idén nyáron Sófalvára, az Parajd és környéke, és ott lesz egy népzenei tábor, ami két évig elmaradt, és ott például játszik a szászcsávási zenekar, ők ott a főzenekar, de van a Heveder együttes, ők sepsiszentgyörgyiek, csíkszeredaiak, nagyon jó zenészek. Már több éve, hogy fellépek gálaműsorban, és arra készülök. Próbálok megtanulni Szászcsávási menetet (Küküllő-menti falu), amit majd eljátszom a Heveder együttessel.
IR: A népzenénél mondod, hogy fejleszted magad. A jazzben is ezt teszed, például hallgatsz mai jazz-zenét? Ismered a fiatalokat? Magyarokat tudom, hogy hallgatsz, de amerikai zenéket hallgatsz?
DM: Magyarokat hallgatok, ha tehetem. Sóskúton lakom, múltkor mikor bementem a városba, hallottam Molnár Sanyi kvartettjét, Szakcsi Róbert zongorázott, Pecek Andris dobolt, Orbán Gyuri bőgőzött, baromi jól játszottak. Hallottam a Baló Pista projektjét, ezeket a Jedermannban egyébként. Szoktam néha hallgatni másokat, ha időm van, szeretek másokat meghallgatni. Például elmentem a MoMba, meghallgattam a Kenny Garrett együttest. Nézek Youtube-ot, ahol egy csomó minden van, óriási dolgok. Ami hozzám közelebb áll, leginkább azt követem, de érdekelnek a kollégák, ki hogy játszik.
IR: Szoktak neked küldeni anyagot fiatalok, hogy hallgasd meg, mit csináltak?
DM: Nem.
IR: Van-e olyan ambíciód, amit még nem valósítottál meg, de szeretted volna rég?
DM: Soha nem lehet tudni, nincs ilyen vágyálmom, de bármi történhet. Ez a jó az életben, hogy olyan dolgok megtörténnek, amire nem számít az ember, csodák, ezt az élet mindig felkínálja. Például most beszélgettem egy erdélyi szervezővel, hogy majd meg akar hívni a kvartettel és az Archie Sheppel. Vele játszottuk régen.
IR: Ezek izgalmas helyzetek ennyi játék után is?
DM: Csak úgy van értelme, ha élvezed, örülsz neki, frissíted magad.
IR: Nem idetartozó kérdés, de fontos, mert a jazz-zenészeket érinti, vita is kialakult miatta: mit szólsz a Máté Péter-díj elnevezéshez?
DM: Azt gondolom, hogy a jazzben vannak nagyon komoly előadók, és a jazzt játszani nem ugyanaz, mintha popzenét csinál. A Máté Péter nagyszerű zenész volt abban az időben, de szerintem nem sok köze van a jazzhez. Szerintem ez egy lefokozás. A Liszt-díjhoz képest, ahogy átértelmezték, az ő dolguk, de pl. Oláh Kálmán egy óriási zenész, ha most Máté Péter-díjat kap, nem tudom... Kapjon Kossuth-díjat, mert megérdemelné egyébként. Talán ez azért is van, mert hígul is, azt mondjuk, hogy jazz, ha mindenből kivesszük a velejét, akkor az más lesz. Nekem az a véleményem, hogy az igazi jazz-zenész sokkal nagyobb megtiszteltetést érdemel.
Sütiket használunk a weboldal funkcióinak biztosításához, a tartalmak és hirdetések személyre szabásához, közösségi funkciók biztosításához, valamint weboldal forgalmának elemzéséhez.