Dhafer Youssef legutóbbi, 2023-ban „Street of Minarets” címmel megjelent albumán fantasztikus sztárcsapat, Herbie Hancock, Marcus Miller, Dave Holland, Vinnie Colaiuta, Nguyên Lê és Ambrose Akinmusire játszott, és bár valamennyien felléptek nálunk, azt senki sem gondolta, hogy a turnékon is vele tartanak. A felállás mindenesetre hasonló volt, gitáros kivételével trombitás, billentyűs, basszusgitáros és dobos, ha még nem is olyan nagynevű, helyet kapott a zenekarban. Mint kiderült, ennél több azonosság nem lett a két évvel ezelőtti albummal, Youssef új zenével érkezett.  

Érdemes megismerni az egy kis tunéziai halászfaluban, Téboulbában 1967-ben született, majd a 90-es években Európába költözött, jószerivel Bécsben és Párizsban feltűnő Yousseff fiatal zenekarának nálunk alig ismert muzsikusait.

A trombitás Mario Rom 1990-ben egy stájer kisközségben, Hall bei Admontban született, ahol a helyi iskola big bandjét (egy alig 2000 fős településen!) vezető édesapjától kapta első trombitaleckéit nyolcéves korában. Tanulmányait aztán a linzi Anton Bruckner Magánegyetemen folytatva órákat vett az ott megfordult amerikai vendégtanároktól is, többek között Ralph Alessi avantgárd trombitástól is. A tőle tanultakat hasznosította leginkább saját, különös tekintettel az improvizációra, a spontaneitásra és a kommunikációra a „bármi megengedett” mottó jegyében jazzt játszó „Interzone” nevű zenekarában.

A billentyűs Daniel García 1983-ban a Spanyolország olvasztótégelyeként emlegetett Salamancában született, ahol a keleti mediterrán térségből, Afrikából, valamint Amerikából érkezett különböző kultúrák olvadtak össze kelta és északi hatásokkal. A bostoni Berklee hallgatójaként a Grammy-díjas panamai zongorista, Danilo Pérez tanítványa volt, aki döntő hatással volt zenei fejlődésére, és mentoraként megmutatta a saját művészi kifejezésmódja felé vezető utat. 2011-ben a Berklee legjobb jazz előadásért járó díját nyerve rövidesen az ACT kortárs jazzkiadó gondozásában jelentek meg lemezei, olyan neves zenészekkel játszott együtt, mint Arturo Sandoval, Greg Osby, Perico Sambeat és természetesen Dhafer Youssef.

Az 1993-ban Párizsban született Swaéli Mbappé édesapja, a nálunk is fellépett Etienne Mbappé basszusgitáros, ő azonban kezdetben szaxofonozni és dobolni tanult. Az iskola zenekarában már mégiscsak a basszusgitár mellett kötött ki, és a Didier Lockwood zenészképzőben, majd tanulmányait a párizsi Konzervatóriumban folytatva is ez maradt hangszere. Tanulmányait befejezve főként afrikai muzsikusokkal játszott.

Franciaországból érkezett az 1996-ban a szintén zenészcsaládban született Tao Ehrlich is. Multiinstrumentalista édesapja, Loy Ehrlich az évente megrendezésre kerülő négynapos marokkói Gnaoua Essaouira Világzenei Fesztivál művészeti vezetőjeként fiát is magával vitte, így Tao már kiskora óta részt vehetett az életében később majd meghatározó szerepet, és játékának szerves részét képező koncerteken, és a koncertek után a helyi és a meghívott külföldi zenészek közötti eszmecseréken. A hároméves korában dobolni kezdő fiú Jimi Hendrix és a Led Zeppelin után szép lassan a jazz felé fordult, és végül 2014-ben a párizsi régió konzervatóriumában, a Conservatoire à Rayonnement Régional de Parisban fejezte be tanulmányait.

Dhafer Youssef műfajokon túllépő zenéjével elkerült minden címkézést és stílusmegjelölést, a fülek gyönyörködtetésére szólt. Kiemelte az oudot hagyományos szerepéből anélkül, hogy megfeledkezett volna identitásának gyökereiről. Úgy keverte a forró, szaggatott közel-keleti ízeket, a jazz zökkenőmentes groove-jait, indiai, török, sőt, néha rock zenei elemekkel, mintha azok mindig is erre lettek volna szánva. Hangszeres improvizációit többször énekével vezette fel, egyből mély spirituális kapcsolatot teremtve a közönséggel. Hihetetlen magasságokba emelkedő hangjára már hatéves korában felfigyeltek, mikor énekelni kezdte az édesanyja rádiójában hallott dalokat. Müezzin nagyapja bevezette őt a Korán-dalok örökségébe, és arra biztatta, hogy végezze el az imára hívást a helyi mecsetben. Éneke betöltötte az Erkelt, a zenekar bekapcsolódása pedig lebontotta a szakrális és a profán fogalma közötti határokat. Az arab dallamok és a jazz ritmusainak jellegzetes keveréke hipnotikus egésszé állt össze.

Dhafer Youssef Tóth Viktorhoz hasonlóan bejárta színpadot, külön-külön mindenkihez odalépve, személyre szabva buzdította zenészeit, hogy aztán a szólók végén egy széles mosoly kíséretében lepacsizzon velük. Show-t csinált, és jól állt neki, interaktív módon elviccelődött a közönséggel, majd újra komolyra fordítva, fergeteges zenével kápráztatott. A különböző kultúrák között hidat építő zenéjét állótapssal fogadta a közönség, és naiv „játsszunk még egyet” kérdésére is egyértelmű választ adott. A bő húszperces ráadás újabb állótapsot váltott ki, az anyait-apait beleadó zenészek kijöttek egész a színpad szélére testközelbe meghajolni, aztán integetve levonultak. A közönség még hosszú percekig tapsolt felállva, de végül kénytelen volt megfogadni a szúfi filozófusok és költők telhetetlenségre vonatkozó intelmét.

Jazzfest Budapest, Erkel Színház, 2025. május 4.

 Fotó: Somogyvári Péter

Pontos leírást ITT talál.