Dolgoztam vele a BBC-n alkalmilag, a Rádió Bridge-ben és a Civil Rádióban rendszeresen, többször egyeztettünk kulturális diplomáciai vonalon, írtam fejezetet a Kerekes Gyurival írt könyvébe, dedikálta történelmi könyveit nekem, néha együtt zsűriztünk, újra és újra összevetettük programszervezői és jazz-tudósítói tapasztalatainkat, kommentáltuk egymás cikkeit. Persze mire én egy-egy hetilap-cikkemet felhoztam volna, addigra azt ő már olvasta. Volt, hogy azon kaptam magam, őt képzelem el, mint az éppen írott kritikám jövendőbeli olvasóját. Több mint egy évtizede közösen kezdeményeztük a Nemzetközi Jazznap hazai koncertjeinek ingyenes jellegét közönségtoborzó céllal, de vitatkozni vele, azt sosem tudtam.
                Azzal a meggyőződésével, hogy az utóbbi években alig járt amerikai és külföldi sztárok turnéinak itthoni koncertjeire, nem is akartam vitatkozni, mert ezek engem sokkal jobban érdekeltek. Ez ugyan ízlés kérdése, de néha pedzegettem neki, hogy mit hagyott ki, ő csak mosolygott. Egy-egy sztárfellépés kapcsán azt emlegette, hogy a közvetlenséget, a rögtönzést az esetlegesség és a hibázás ellenére is többre becsüli, mint a turnébusztöltelékek mindig olajozottan lefutó, állomásról állomásra ismétlődő produkcióit. (Én ki nem hagytam volna például Kurt Elling egyetlen fellépését sem, egy korábbi koncerttermi látogatását is meghallgattam. A koncert előtt viszont a neten felbukkant egy friss belgrádi koncertvideója, nagyon tetszett az is, többször végig néztem. Ezután a pesti koncerten Ellingnek annyira nem tapsoltam vörösre a tenyerem, mint máskor, mert még az imprók is hasonlítottak arra, amit már ismertem, és volt, ami hangról hangra ismétlődött. De hozzá kell tenni, hogy Elling végleg visszanyerte a becsületét szememben az ezt követő két BJC-s koncertjével, ahol új, funkys felfogásával visszatért korábbi, spontán és sokkal őszintébb előadásmódjához.)  
                Pallai elvárta a teljes profizmust azoktól, akiket felléptetett, legalább azon a szinten, amilyenen ő a bemutatásukat megírta - akár a tizedik meghívásuk elé is igyekezett újat és érdekest mondani a produkcióról. Kétségbe esett azon, hogy nem tudja megérteni, a nyolcra hirdetett koncertre a zenészek miért 15-20, sőt néha 30 perccel később mennek fel a klub pódiumára. Azt, hogy valakiben nincs meg a kellő tisztelet, nehezen fogta fel, mert neki a levegőnél is természetesebb volt a feltétlen tisztelet. Mindig, mindenki iránt. Ha idejönnek őt meghallgatni, jegyet vesznek és beülnek, akkor ő mit csinál akár negyed óránál is hosszabban a koncertkezdés helyett?  Nem akart szerepelni, azt gyanítom, azért kezdett el konferálni a Harmónia esteken, hogy a pontos kezdést kikerülhetetlenné tegye.

Vörös Niki - ének, Gayer Mátyás - zongora, Fonay Tibor - bőgő, Jeszenszky György - dob

Bolba Évi - ének, Balázs József - zongora, Zana Zoltán - szaxofon,
Pecek Lakatos Krisztián - bőgő, Serei Dániel - dob

Kanizsa Gina - ének, Cseke Gábor - zongora, Bacsó Kristóf - szaxofon, Barcza Horváth József - bőgő, Jeszenszy György - dob

Fekete-Kovács Kornél - trombita, Szalay Gábor - gitár, Bacsó Kristóf - szaxofon, Fonay Tibor - bőgő

Bencze Alma - ének, Gyárfás István - gitár, Fonay Tibor - bőgő, Serei Dániel - dob

Pocsai Kriszta - ének, Szakcsi Jr. - zongora, Molnár Sándor - szaxofon,
Fekete-Kovács Kornél - trombita, Fonay Tibor - bőgő,
Serei Dániel - dob

Vörös Niki - ének, Bolba Évi - ének, Bencze Alma - ének, Tzumo - zongora,
Pluto - bőgő, Serei Dániel - dob

                Nem esik manapság egységes megítélés alá az utóbbi évtizedekben a jazz standardek előadásának szokása koncerten éppúgy, mint felvételen. Mint az köztudott, a jazz megtanulásának legelemibb módja, akár az akadémia legfelsőbb osztályáig, az örökzöldek, a leghíresebb számok előadásának elsajátítása a jazzt tanuló énekes vagy hangszeres által. A híres feldolgozásokat ismerni kell, a számot kifordítva-befordítva meg kell tanulni, és a folyamat betetőzéseként az előadást egyéníteni kell, el kell sajátítani a szó eredeti értelmében.
                Csakhogy a modern jazz kánon már bőven a huszadik század vége előtt eljutott oda, hogy az eredetiséget, a saját szerzeményű számokat magasabb művészi értékűnek sorolja be, mint a standard – akármilyen választékos és egyéni – előadását. Ennek, mint a kanonizálás folyamatában általában, persze nem, vagy nem csak esztétikai okai vannak, hanem a piac és a média működésének az az alapvető jellege, hogy az új és az értékes közé egyenlőségjelet tesz. Pallai nem tett. Számára a jól megformált, egyéni ízzel és választékosan, átgondoltan, de spontán előadott standard volt a jazz igazi esszenciája. Nem eszerint válogatott a Harmónia estekhez és összesen 25 évre visszamenő koncertszervezői munkája során, nála nem volt döntő szempont, hogy saját szerzeményeket játsszanak-énekeljenek a fellépők, mert a standardezésben ugyanúgy megtalálta a klubhoz legmegfelelőbb formát.  
                Ezzel összefüggésben meg kell említeni Pallainak a másik kiérlelt, és ugyancsak hatalmas élettapasztalat táplálta meggyőződését. Sok magyar és legalább ugyanennyi brit zenésszel kapcsolatban, akinek alaposan ismerte tehetségét és munkásságát, azt mondogatta: minden adott a világsikerhez, csak ahhoz Amerikában kellett volna születnie. A két szentencia, hogy az eredetiség szűkkeblű felfogása és az amerikai mindenek feletti előnyben részesítése együtt határozták meg kritikai és impresszálási attitűdjét.

Másik János - zongora, Juhász Gábor - gitár, Egri János - bőgő, Jeszenszky György - dob

Kanizsa Gina - ének, Cseke Gábor - zongora, Gyárfás István - gitár,
Pluto - bőgő, Jeszenszky György - dob

Gyárfás István - gitár, Juhász Gábor - gitár, Szalay Gábor - gitár

Urbán Orsi - ének, Oláh Krisztián - zongora, Kollmann Gábor - szaxofon,
Orbán György - bőgő, Serei Dániel - dob

Szőke Niki - ének, Olah Krisztián - zongora, Borbély Mihály - szaxofon, Molnár Sándor - szaxofon, Barcza Horváth József - bőgő, Serei Dániel - dob

                A Pallai Péter emlékgálán január 2-án, amikor félidőnként hét-hat szám erejéig nagyjából félszáz magyar jazzénekes- és hangszeres adta elő az ő kedvenc számait, a mikrofont mint stafétabotot adva egymásnak, valami különleges dolog történt: minden közreműködő teljes odaadással, alázattal és tisztelettel tette hozzá a magáét a nagy, közös ügyhöz. Egymást tapsolták és éljenezték a színpadon, átengedték egymásnak a szólót, ha úgy adódott, de apait és annyit beleadtak, amikor rájuk került a sor. Egy kivétellel (Másik János Alvarez című saját száma volt ez a kivétel, amelyet ő nem is saját szerzeménynek, hanem a pesti flaszter ’56 utáni alig rejtjelezett lázadásának nevezett az elnyomó hatalommal szemben, amely így Pallai, az ’56-os „disszidens” életére konkrétan vonatkoztatható) amerikai standardek szóltak, mindig érdekesen, olykor izgalmasan. A szólisták nem törődtek az eredetiséggel, amennyiben ezen a feltűnősködést értjük, annál inkább egyénien és őszintén tették magukévá a legismertebb standardeket. A magyar jazzisták kivételes pillanatot éltek át, úgy lelkesedtek a műfajért és egymásért, mint a rajongók, avatott kezeik között az amerikai anyagból hatalmas szeretethullámot, rengeteg pozitív energiát és a gyász pillanatában katartikus érzéseket generáltak, méltó módon a mindig maximalista Pallai Péterhez. Megmutatták, hogy neki volt igaza, kár is lett volna vitatkozni a standard előadás és az amerikaival a versenyt felvenni képes magyar előadók tekintetében. 

Budapest Jazz Club / Harmónia Jazzműhely, 2026. január 2.

Fotók: Sztraka Ferenc
Videó: Irk Réka