A JazzFilm rovat iránti érdeklődés jelzi, a MagyarJazz olvasói örülnek, ha tovább írjuk a jazz és a mozi találkozásainak történetét. Eddig a friss kínálatból válogattunk, de a múlt is egy aranybánya a témában. Most például egy régi gyöngyszemet választottam. A film remek, a jazz pedig, ami szól, igazi kuriózum. Miles Davis az egyik termékeny és innovatív korszakában komponálta. Szóval biztosra mehetünk, a siker garantált.

Tíz nappal 69. születésnapja előtt, január 8-án megjelent Russell Ferrante első saját néven jegyzett CD-je, az Inflexion. A zongorista-zeneszerző, hangszerelő közel félévszázados pályafutása során játszott többek között Art Blakey, Wayne Shorter, Joe Farrell, Bobby McFerrin, Marcus Miller, Joni Mitchell, Art Pepper, Ernie Watts, Dave Grusin turnéin és lemezfelvételein is, írt filmzenét (pl: Star Trek IV), de neve igazán a Yellowjackets egyik alapítójaként vált ismertté. A több tagcserét, sőt teljes vérátömlesztést túlélt zenekar 1980-as megalakulása óta készült több mint 20 album közül tizenöt Grammy-jelölést kapott, és két alkalommal, - 1987-ben a „Shades” című lemezükről az "And You Know That" című kompozícióval (R&B Instrumental Performance), majd 1989-ben a „Politics” albummal (Jazz Fusion Performance) - a díjat is sikerült elnyerni. Ez elsősorban az eredeti felállásából egyedül megmaradt Russell érdeme, aki jó érzékkel kormányozta a hajót az R&B vizeiről a kedvező széljárást mindig megtalálva, leginkább a jazz fúziós áramlatai felé.

Két évvel a Gyermekeknek első válogatásgyűjteményét (2018) követően Binder Károly triója, vagyis a zongoraművész mellett Fonay Tibor bőgős és Hidász Tamás dobos elkészítette az ismét tizenöt darabból álló második albumot. Igazi örömhír ez mindazoknak, akik Bartók zenéje és lehetséges jazzfeldolgozásai iránt egyaránt érdeklődnek.

A blues nem a vidámságról szól. Inkább az élet fájdalmas néha kegyetlen próbáiról. De nem is a szomorúságról. Branford Marsalis szerint, aki a film (és a CD) zenei anyagát gondozta, ez az afrikai kultúrából érkező muzsika a nyelv, amin elmondhatták az ide hurcoltak saját történeteiket. Ezért mindig a keserűség és a büszke lázadás zenéje egyszerre, az élvezettel dacolás balladája. Ha jól játsszák.

A Modern Art Orchestra roppant kreatív megalkotója és vezetője, Fekete-Kovács Kornél nagy álmodozó, aki abban különbözik az álmodozók átlagától, hogy álmait rendszerint valóra is váltja.

Ilyen filmet csinálna Banksy, a street art fenegyereke, ha érdekelné a mozi. A tavaly májusban debütáló sorozat üzenete egyértelmű a jazz kedvelőinek: ne izguljatok, a jazz nem hal meg, és nem költözik be végleg a panoptikumba sem. Köszöni, jól van, máshol és máshogy, de él és virul tovább.

Három évvel ezelőtt az a szerencse ért, hogy írhattam Gyárfás Attila Hollandiában megjelent Cloud Factory című albumáról, mely üdítően eredeti utakon járt, miközben minimalista formákkal folytatott izgalmas zenei kísérleteket.

Magyarország és a jazz – sokan Amfortas betegségeként érzékelik hazánk és a műfaj viszonyát: egy régi seb, mely csak nem akar behegedni. Miért nem vagyunk markánsabban jelen a nemzetközi jazzéletben? Miért van az, hogy szinte semmilyen jazztradícióval sem rendelkező országok művészeinek egyre-másra jelennek meg lemezei a legpatinásabb kiadóknál és hosszan cikkezik róluk a szaksajtó, miközben a magyar zenészekről alig tud valaki? Pedig az utóbbi években rengeteg minden történt annak érdekében, hogy bekerüljünk a műfaj nemzetközi vérkeringésébe: korábban nem tapasztalt számban látogatnak hozzánk világhírességek, s alkalmanként lemezt is készítenek magyar kollégáikkal. Külföldön szintén nagyobb a becsülete a magyar jazznek, mint évtizedekkel ezelőtt – még Kínában és Japánban is szeretik egyes előadóinkat. A BMC az évek során nemzetközi lemezcéggé vált, akárcsak az európai jazzkiadási élvonalba tartozó finn TUM vagy lengyel Not Two. Sok bíztató jel mutatkozik, de a meghódítandó csúcsok még odébb vannak.

Erős lemez a Butcher Brown nevű formáció nyolcadik CD-je, a #KingButch. Olyan, mintha az amerikai együttes zenei evolúciójának kivirágzását jelentené ez az album.

A könyvolvasást ajánlom Michael Wollny Mondenkind című új lemezének hallgatása közben. A hírek olvasását viszont semmiképpen sem (ott ugyanis a Holddal összefüggésben a holdra szállás évfordulójáról szóló megemlékezések óta például arról lehetett olvasni, hogy privatizálják, méghozzá potom áron, legalábbis a kőzetmintavételt). Ezekben a háborús hangulatra emlékeztető időkben a művészetre jobban oda kell figyelnünk, hogy megőrizzük józan ítélőképességünket. Wollnyt, a német zenekarvezetőt és pianistát nagyon fontos, érvényes alkotónak tartom, aki tudatosan építkezik, miközben hallgat egészen ösztönös mélyekből feltörő impulzusokra. Ő igazi játékos, a szó homo ludens értelmében is. Ez az új szóló zongoraalbum nyugalmat, bőséges lelki muníciót, és befelé fordulást kínál. De mondom, Wollny nem magába zárkózó alkat, ezekben a 2020 áprilisában rögzített darabokban is reflektál arra, ami a külvilágból eljut hozzá, pont mint a hold. Néhány lehetséges értelmezést, asszociációt ezek közül maga is megemlít a lemezkiadó honlapján. És akkor már az a könyv, amit az ember kézbe vett, legyen szimbólumszótár. Azt lapozgatva még újabbak ideillő vonatkozásokra bukkanhat.

We usually hear about the Erasmus programme when someone we know of wins a scholarship to another country, but we pay less attention to those who win an Erasmus scholarship to our country. They spend half or even a  whole year in Hungary at a Hungarian university. Filip Dinev from Macedonia was admitted to the Liszt Ferenc University of Music thanks to this programme, and the result is an album.

Az Erasmus programról általában akkor hallunk, ha körülöttünk valaki megnyeri az ösztöndíjat, de azzal már kevésbé törődünk, akik hazánkba nyernek ösztöndíjat.  Magyarországon tölthetnek el fél vagy akár egy évet, hazai egyetemen. Filip Dinev Macedóniából került a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre e programnak köszönhetően, amiből egy lemez született.

Az 1829-ben Bécsben Cyrill Demian orgona- és zongorakészítő által szabadalmaztatott tangóharmonikának (accordeon, concertina) már szép, formás jazzirodalma van az amerikai Art Van Damme-tól az olasz Antonello Salisig, aki filmzenéin túl 1987-ben Nana Vasconcelosszal, 2008-ban pedig Joey Baronnal készített duólemezt. Sokkal jobban ismert nálunk Magyarországon is az idén hetvenéves olasz-francia Richard Galliano, akinek játéka mintegy száz lemezfelvételen hallható. És természetesen a hangszer olyan reprezentánsairól sem feledkezhetünk meg, mint Tabányi Mihály, vagy az örmény származású David Yengibarjan, aki 1995 óta él hazánkban.

Ezt az interjút még áprilisban szerettem volna elkészíteni, rögtön az első Harmónia karanténkoncert után, de a feledés homályába merült. Azóta viszont annyi minden történt Áronnal, hogy nem is baj, ha egy év végi összegzést készítünk.

Képes lehet a mélodie ötven árnyalatát illusztrálni ma egy album?  Anastasia Razvalyaeva nyilván hitt benne, mikor megkereste a kísérletezéseket mindig felvállaló Harcsa Veronikát az ötletével. (Hogy tőle sem idegen az ilyesmi, azt jól jelezte felbukkanása az örmény népzene világzenei adaptálására vállalkozó Deti Picasso, azaz Picasso Gyermekei fellépésein.) A polgári szalonok közönségének szánt népszerű műfaj volt a mélodie, francia költők megzenésített verseit adta elő egy klasszikus énekes zongorakísérettel. A Debussy NOW!, ez a modernkori Debuss(y)eia ennek a 21. századi változata.