A Brooklynban élő, izraeli születésű zongorista, Shai Maestro Avishai Cohen basszusgitáros együttesében tűnt fel. Ez az első lemeze az ECM-nél, és nem vállaltak vele nagy rizikót, hiszen a kortárs jazz szcéna egyik legérdekesebb és technikásabb zongoristájáról van szó.  Erről mindenki meggyőződhet személyesen is november 16-án, mikor Pesten koncertezik triójával a GetCloser szervezésében a MoMkultban, így lesz egy lemezajánló egyben programajánló is. Mert aki meghallgatja a CD-t, el fog menni.

Végre egy jó kis „hagyományos” hard bop album, gondoltam meghallgatva az első három számot a lemezről. Lehet, hogy az újabb „jazz forradalom” megvalósítására történő görcsös kísérletek is figyelmet érdemelnek, de a magamfajta öreg jazzróka egyáltalán nem haragszik, ha egy bővérű, a konvenciális értelemben vett modern jazzt hallhat, bármely világmegváltó koncepció nélkül. És mindezt persze a mai hangvételben, „kivitelben”, jól képzett – de a tradíciókat tisztelő – muzsikusok tolmácsolásában.

Doktori kutatásom tárgyához – Bartók Béla munkásságának hatása, modellként való megjelenése a jazz és improvizatív zenékre – igen közeli az Amerikában élő, romániai származású Lucian Ban triójának frissen megjelent albuma, ami Bartók 1909 és 1917 közötti erdélyi népdalgyűjtéseire reflektál.

Úgy tűnik, hogy a vokális zene kifejezetten keresett napjainkban, hiszen számos lemez jelent meg az utóbbi hónapokban. Azt megállapítottuk, hogy leginkább a „gyengébb nem” képviselői jeleskednek és azt is el kell fogadni, hogy az újabb dívák, de akár a mai „croonerek” is a könnyebben befogadható stílusirányzatokat képviselik. Ilyen a most tárgyalásra kerülő Thomas Dutronc is. Róla annyit mindenképpen tudni kell, hogy francia énekes, dalszerző, manouche stílusú gitáros és még színész is. (Az annak idején világhírű Sylvie Vartan fia, apja is befutott énekes, Jacques Dutronc. Volt tehát ki(k)től örökölni a tehetséget.) De azt már indulásként is leszögezhetem, hogy fényévekkel jobb, mint James Taylor American Standardje.

Koncz Kriszta (1995) a Liszt Ferenc Zeneakadémia jazztanszékén tanul, első éves hallgató. Februárban fellépett a Jazz-csillagvizsgáló sorozatban a BJC-ben Lakatos Ágnes tanárnő ajánlására (cikk alján videó). Ezen kívül csak egyszer volt alkalmam meghallgatni Krisztát, a félévi vizsga koncertjén. Finom, de mégis erőteljes, tiszta hangját egy nemrég megjelent lemezen is hallhatjuk. A Jazzybirds nevű zenekarnak áprilisban jelent meg lemeze Question Marks címmel.

Már korábbi írásaimból is kiderült, hogy veterán jazzrajongóként igazán nagyra értékelem az „amerikai standard készletet”. Ez a lemez azonban nem jazz, ugyanis közismert, hogy ebben a műfajban nem a „mi” hanem a „hogyan” a fontos. Tizennégy örökzöld nagyon folk/pop feldolgozásban. Az album műfaji hovatartozása ebben az esetben nem vitatható, bármennyire is divatos lett a „határok fellazítása” stb. stb. Nem véletlen, hogy még az egyik budapesti nagyáruház pop/rock polcán is – miközben a jazzrovathoz igyekeztem – bizony James Taylor legújabb lemezét láttam meg, amit nagyon helyesen a megfelelő helyre tettek.

A magamfajta veterán jazzrajongó mindig örömmel hallgatja meg amerikai (vagy bármely más nemzetiségű) művészek feldolgozásában az évtizedekkel ezelőtt megismert, és a mai napig kedvelt standardeket. Nem győzök örülni, amikor időről-időre felbukkannak újabbnál-újabb hangszeresek és vokalisták tolmácsolásában ezek a remek melódiák. Ettől már csak az a biztatóbb, ha egy – a soul és a pop világában – befutott művésznő tiszteleg a különböző műfajokban valaha remekelt énekesnők előtt, akiknek példáját ő maga is követi. Ők azok „Az asszonyok, akik felneveltek engem” – vallja az album címében is.  (Persze a zenei példaadásukra értendő a „felnevelés”.)

Tavaly nyáron Maceo Parker kedvéért mentem le Paloznakra, kíváncsi voltam arra, mit kezd egy jó alkimista a soul és a jazz elemeivel. Most hasonló érdeklődés vezetett, mikor a Verve Records új korongját meghallgattam. A jazzben otthonosan mozgók számára Philip Bailey a mesteri falzett hangot jelenti. Meg az Earth Wind and Fire-t, ahol alapembernek számított, összetéveszthetetlenné hangzásukat a vokál és a fúvósok kórusa tette, a sajátos jazz alapok.

Magas és elegáns. Igazi német úr. Sötét, mégis casual öltönyében, fehér Borsalino kalapjában, melyet a Some Great Songs borítóján viselt, vagy épp a tópartra való szalmakalapjában, és a jól megválasztott, láthatóan kényelmes bőrcipőjében – munkaruhájában – leginkább egy bécsi kávéház teraszán tudjuk elképzelni. Mivel a kávéjával és az Apfelstrudellel már végzett, most a Neue Zürcher Zeitungot lapozgatja, vagy a Graben színes emberforgatagát figyeli. Eszébe jut valami, közelebb hajol a feleségéhez, halkan mond neki valamit. Mindketten nevetnek.

Kezdjük a kályhánál! Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij kevés zongoraművet írt. Viszont e kevesek egyike, az Egy kiállítás képei a zongorairodalom nagylélegzetű, grandiózusabb alkotásai közé számít. Az 1874-ben írott - eredetében! - 10 tételes, a Sétákkal együtt pedig 16 zenei részből álló mű klasszikus\romantikus zene: rokon a programzenékkel vagy a kor szimfonikus költeményeivel (nem véletlen, hogy a francia Maurice Ravel 1922-es keltezésű szimfonikus átiratát majd' mindenki ismeri!).

Sok éve tátott szájjal figyeljük Lukács Miklós egy üstökös sebességével felívelő pályáját. Hihetetlen, hogy ennyire sokszínű és gazdag életművel a háta mögött még csak negyvenhárom éves.

Dudás Lajos a külföldre került magyar jazz-zenészek egyik legismertebb és legsikeresebb képviselője. Talán még nagyobb hírnévre tett volna szert, ha Amerikába megy, mint tette ezt Zoller Attila, Szabó Gábor vagy Tommy Vig, de Dudás a legnehezebb utat választotta: a kommersz zenei pályát feladva Németországban inkább tanításból teremtette elő a megélhetéséhez szükséges anyagiakat annak érdekében, hogy a nagy szerelem, a jazz területén olyan zenét játszhasson, amely megfelel féltékenyen őrzött zenei függetlenségének, elképzeléseinek.

„Az élet megy tovább”. Mikor a lemez készült, Carla Bley nem is sejthette, milyen profetikus címet választ. A triójával 2019 májusában rögzítették az Auditorio Stelio Molo Stúdióban, Luganóban. Carla Bley zongorajátéka hol Monkot, hol Satie-t idézi, a végtelenül letisztultsága miatt. Nem üt le egy felesleges hangot sem. A trió 25 éve játszik együtt, ők a kamarazenei jazz igazi nagykövetei. A basszusgitáros Steve Swallow-val 1961-ben találkoztak. Ő rögzítette egyik lemezét, ami olyan jól sikerült, hogy később össze is házasodtak. Andy Sheppard szaxofonja pedig úgy passzolt ebbe a hangzásba, annyira érzi ezt a diszkrét játékot, hogy azóta nélkülözhetetlen. A lemezborítóról egy régebben látott karikatúra jutott eszembe. A tanár bekapcsolja a ventilátort, a kottalapok repülnek a levegőben, a jazzt játszó növendéknek pedig játszania kell tovább. A felirat: „Most majd kiderül, tud-e improvizálni”.

Az a jelenség, mely során a jazz előadói klasszikus zenei műveket vesznek alapul egy-egy munkájuk során, már-már divatosnak mondható az elmúlt évek tapasztalatai alapján, melyet számos zenetörténeti példa legitimál. A zenei újrahasznosításnak, vagy ha úgy tetszik, felhasználásnak számos szintjével találkozhattunk az idők során. A könnyűzenében általánosnak mondható mind a reprodukció, – gondoljunk csak az ún. coverek elterjedésére – mind pedig reinterpretáció, mely során az adott előadók már létező műveket formálnak saját arcképükre. Ez több formában is előfordulhat, legyen szó a szerkezet, harmóniamenet vagy akár a teljes hangszerelés újragondolásáról. A cél szerencsés esetben az eredeti mű szellemiségét megőrizve egy többlet jelentésréteg hozzáadása. Ez a technika a klasszikus zenétől sem áll távol. Egyes esetekben a felhasználás megmarad az idézet szintjén. Csajkovszkij 1812 nyitányában a szemben álló orosz és francia seregeket nemes egyszerűséggel nemzeti himnuszaikkal ábrázolta. Más esetekben a szerzők saját benyomásaikat fejezik ki egy műről annak motívumaira írt variációival. Említhetnénk akár Beethoven Diabelli keringőjére írt variációit, vagy akár Bach Musicalisches Opferét, melyhez II. Frigyes témáját vette alapul. Sok esetben a szerző nagyobb teret enged saját asszociációinak, ekkor fantáziáról beszélhetünk. Kurtág György Hommage-ai pedig gyakran csak töredékeket idéznek meg, vagy konkrét kompozíciós technikákra való utalással jelenítik meg az eredeti művet.

Amikor Irk Réka megkért, hogy írjak Pat Metheny új lemezéről, kevés dolog szólt ellene. Réka készítette a honlapom, ráadásul a Harmónia Jazz Műhelynek is tagja, márpedig én évtizedek óta sokra tartom Pallai Péter és Kerekes György által elkezdett jó szándékú nonprofit műhelyt. Azt is mondtam Rékának, hogy nyilvánvalóan szubjektív lesz, ha írok, de talán ez nem is baj.