– A MODERN BIG BAND SZÜLETÉSE III. : EARL HINES és BILLY ECKSTINE

Ebben a részben a szokásosnál több szó és kevesebb zene lesz. Ennek oka az előző folytatásokban már említett stúdió bojkott, amelyet az amerikai zenész szakszervezet rendelt el, és tartott 1943 nyarától 1944 novemberéig. Ezért maradt ránk oly kevés felvétel a jazztörténetnek erről az egyik legizgalmasabb korszakáról.

A zongorista Earl Hines 1942-es zenekara a fiatal jazzforradalmárok melegágya volt. Dizzy Gillespie volt a trombitás szekció sztárja, amelyben egyébként is csupa kísérletező fiatal foglalt helyet Benny Harris, Shorty McConnell és Gail Brockman személyében. A harsonás Benny Green is közéjük tartozott, míg a dobos Shadow Wilson a modern jazzdob atyja, Kenny Clarke famulusa volt. A lemezfelvételi tilalom miatt, csak a szájhagyományra tudunk hagyatkozni az Earl Hines zenekar hangzását illetően. Annyi bizonyos, hogy nem bebopot játszottak, hiszen az új muzsika még csak embrionális formában alakulgatott harlemi jam session-ökön, nomeg az Earl Hines formáció tagjai közt is, próbák vagy fellépések előtt és után. A jazzforradalom két ikonikus figurája, Gillespie és Parker itt egymásra talált.  Szabadidejükben azzal szórakoztak, hogy elképesztően nehéz futamokat dolgoztak ki saját hangszerükre, amelyeket aztán eszeveszett tempóban próbáltak játszani. Utána cseréltek: Parker játszotta a trombita-, Gillespie a szaxofon részeket.

Charlie Parker életrajz írója, Ross Russell szerint a fiatal újítók a zenekaron belül szembekerültek a tradicionalistákkal és egyre nagyobb lett a feszültség a két tábor között. Sokan állítják, így Gillespie is, hogy a zenekar hangzásában, de kiváltképp szólistáinak játékában már embrionális formában jelen volt, amit később bebop néven ismert meg a világ.
A zenekar 1943 második felében kezdett szétzilálódni, nem is a modernisták és a hagyományőrzők közötti feszültség, hanem egyszerű anyagi okok miatt. Amikor a zenekar népszerű énekese, Billy Eckstine menedzsere fizetésemelést kért, Hines megtagadta, mire Eckstine kilépett az együttesből.

1) BILLY ECKSTINE: Good Jelly Blues (1944)

Eckstine azonban nagy sikert aratott New Yorkban. Az egyik kritikus „szépia Sinatraként” jellemezte a fekete énekest. Gillespie bátorítására Eckstine rábeszélte menedzserét, Billy Shawt, hogy hozzanak össze az énekes neve alatt egy modern nagyzenekart, amely nem állna meg félúton, mint Earl Hinesé, a swing és az új muzsika között. Shaw úgy gondolta, hogy kiváltképp a nők által bálványozott Eckstine neve és piaci értéke eladhatóvá tenne egy ilyen formációt.

A Billy Eckstine zenekar megalakulása a lehető legszerencsésebb időpontra esett. 1943 szeptemberében a lemezcég-óriások közül egyedül a Decca végül engedett a szakszervezeti nyomásnak és kiegyezett a zenészekkel. A közönség a másfél éves bojkott során teljesen kiéhezett a lemezekre. A zenekar életének első hét hónapjában Dizzy Gillespie volt a zenei igazgató és hangszerelő. Ez azonnal éreztette a hatását az Eckstine banda hangzásán. A „Good jelly blues” című 1944-es felvétel nyitása megegyezik az „All the things you are” című örökzöld három évvel később, már a bebop fénykorában, Charlie Parker által rögzített változatával. Eckstine hagyományos, de blues-alapú énekstílusa mögött a fúvósok egészen szokatlan harmóniákat játszanak javarészt megduplázott tempóban.

Az Eckstine zenekar első felállásában Gillespie mellett olyan modernisták játszottak, mint a trombitás Al Killian és Freddie Webster, a tenorszaxofonos Wardell Gray és a bőgős Oscar Pettiford. Charlier Parker is megfordult az együttesben. És a „megfordult” kifejezés sajnos eléggé találó a zenekari fegyelemmel hadilábon álló zsenire. De a rövid idő, amit ott töltött, meghatározónak bizonyult. Vele készült felvétele azonban nincs a zenekarnak.

2) BILLY ECKSTINE: Blowin’ the blues away (1944)

A fiatal Miles Davis szülővárosában, St. Louis-ban hallotta először a zenekart.  Így emlékezett vissza a szaxofonos által kiváltott hatásra: “Emlékszem, néha a többi zenész elmulasztott időben belépni, mert annyira belefeledkezett Parker szólóiba. Ott álltak a pódiumon tátott szájjal”. Parkeren kívül a zenekar az elkövetkező években az új muzsika olyan jövendőbeli óriásait is vonzotta, mint az altszaxofonos Budd Johnson és Sonny Stitt, a tenoros Gene Ammons és Dexter Gordon, a trombitás Fats Navarro, a bőgős Tommy Potter, aki később Parker kvartettjében remekelt, és a dobos Art Blakey. Gene Ammons és Dexter Gordon emlékezetes tenorpárbaja, amely már az elsőként szólózó Gordon esetében az átmenetet képezte Lester Young és Charlie Parker stílusa között, ezen a számon hallható, míg a finálét Gillespie sztratoszférikus magasságban szárnyaló trombitája uralja.

3)  BILLY ECKSTINE: Opus X (1944)

A zenekarvezető énekes lévén, viszonylag kevés volt a repertoárban a tisztán hangszeres felvétel, de ezek mind jó példái voltak a szving és az új muzsika közötti átmenetnek, valamint az akkori zenei igazgató, Dizzy Gillespie muzikális intelligenciájának. Fogalmam sincs, ki játssza az altszaxofonszólót a következő számon, de borítékolható, hogy nem Budd Johnson vagy Sonny Stitt, mivel a többiekhez képest meglehetősen kalandmentesen játszik, de a zenekar ezzel is tudott élni, míg Gillespie a legjobb időkben teszi le röviden a névjegyét.

4)  BILLY ECKSTINE: Lonesome lover blues (1946)

Billy Eckstine rajongói a kor nagy slágereit, javarészt szerelmes balladákat vártak el bálványuktól, melyek hangulátába és felépítésébe gyakran nem fértek be azok a kísérleti modern fordulatok, amelyekkel a zenekar fiatal tagjai kísérleteztek, így aztán az érdekesebb részeket a nagyobb rugalmasságot lehetővé tevő blues felvételeken találjuk. Egy ilyen számmal zárnám A Nagy Elődök mai kiadását, ráadásul ez a felvétel megmagyarázza, miért volt az énekes-zenekarvezető annyira megértő a fiatal hangszeres zenészek szárnybontogatási kísérleteivel szemben. Billy Eckstine ugyanis kompetens trombitás és harsonás is volt. Az utóbbi hangszeren ő szólózik a zárószámon, a tenorszaxofonszóló Frank Wess műve, aki az ötvenes évek Count Basie zenekarában ért a csúcsra.

Folyt. köv.

Fotó: Youtube, A felhasznált képekkel kapcsolatban: William P. Gottlieb ikonikus jazz fényképei ingyen letölthetőek a US Library of Congress tárából és szabadon használhatóak Gottlieb végrendelete értelmében., NPR, Grunge, The Syncopated Times, Wikipédia, Wikimedia, THe Saturday Evening Post, Artists Info, New York City History, The Syncopated Times, Asosciacio´n Apolo y Baco, WBSS Media, Discogs, NPR, A Jazz évszázada, Drummer World, National Museum of the United States Airforce, IMDB, Jazz FM91, Drummerworld, Lionel Hampton Collection, New Yorker, From The Vaults, UMKC University Libraries, Morehead State Public Radio, William Gottlieb

>> További cikk A nagy elődök című sorozatból <<